- Nyammm... nyammm.... nyammm-nyammm - hallatszott reggel Jensei házában.
Szerencsére azonban ez csak Sango füléig jutott el, ő viszont már megszokta a reggeli ébresztőként használt ütemes "nyammm-nyammm-nyammm"-okat, így nem lepődött meg. Átpillantott a lilás-kék szoba túloldalára, és Mido vizslatta, aki még mindig boldogan "nyamm-nyamm"-olt álmában. Nem csak akkor szokott, ha kihagyja a vacsorát - meg az ebédet, meg a reggelit -,hanem mindig. És ki tudja? Lehet, hogy szépeket álmodik. De ez nem biztos, mert ő maga sem emlékszik rá soha.
Visszakanyarodva Mido különös hajnali szokásáról a lényegre, Sango felkelt, és halkan kisétált a szobából. Illetve, csak kisétált volna. Mert a küszöbön - ami nem is küszöb volt hanem... hanem ahol a küszöbnek kellene lennie... na! Értitek, ugye? az ajótban - valaki aludt. És az a személy nem a méltán halottként emlegetett Valaki volt, hanem Houseki.
Sango át akarta lépni, ám tekintvén, hogy még hajlnal volt, ő meg álmos, kecsesen belerúgott.
Houseki azon nyomban felpattant és előkapott 4 shurriken-t.
- Ki az?! Nem engedhetem, hogy... - bődült el.
Tovább azonban nem jutott.
Ennek az volt az egyszerű oka, hogy förtelmesen hangos kiabálásával felébresztette Midot.
- Ostobaaaaaa!!!!!
BAMMM! (no comment)
Mire Houseki összekaparta magát a földről, felállás közben megmerevedett.
Hét mérges, és halált ígérő szempár meredt rá.
- Fel... éb...resz...tett...TÉL! - suttogta bajjóslóan Vanny.
Kedves és kevésbé kedve olvasók! (Bocsánat az ilyen közvetlen hangnemért....) Bizonyára mindannyian tudjátok, mi történt, mikor Houseki legutoljára felébresztette Vannyt. (Ha nem, akkor sipirc vissza, és tessék elolvasni az Ismerkedésünkben!)
Jensei felemelte kezét, ám hagyta, hogy lehulljon.
- Túl korán van... majd ha lesz erőm, megölöm... - szabadkozott.
- Ma mit fogunk csinálni? - kérdezte joggal Mido.
- Nekem egy kis dolgom van még, de érezzétek otthon magatokat! Később jövök! - szólt Jensei, és elsietett, mielőtt valaki is megkédezhette volna, vajon mi olyan fontos, hogy csapot-papot, nagy csapatot otthagyva elmenjen.
- Nagyszerű... - dohogott álmosan Vanny.
- Mi lenne, ha elmennénk sétálni? Még úgysem voltam itt! - javasolta Avy.
Bólintottak. Végülis, miért ne?
Avy lelkesedése azonban hamar tovaszállt. Ugyanis amint kiléptek az ajtón (vagyis a lepelen), ki jött velük szemben?
Nem más, mint Ichiro Sato.
- Sato... - szólította meg dühösen Avy a Shinigamit.
Sato összerezzent, és megfordult.
- Á-ná! Avenzis kisasszony! Örülök, hogy láthatom! - nyalizott.
- Ne tegyél úgy, mintha mi sem történt volna! - kiáltota dühösen Avy. - Hol -- van -- a -- macskám?!
Eközben Yusuke és Hiei úgy döntöttek, jobb ha lelépnek. Amúgy meg éhesek voltak, szóval korgó gyomruk irányította cselekedeteiket.
- Á-ná! Macska? Milyen macska? Egyébként, mit keres önt itt, kisasszony? - játszotta az ártatlant Sato.
- Nagyon jól tudod milyen macska! - szólt kimérten Avy, és közben erősen az ő drága és aranyos kukalakójára gondolt.
Sato már épp válaszolni készült, de torkára fagyott a mondat. Kihúzta magát, és befogta a száját (ami, ugye nagy szó). Szemével a távolba meredt.
A megcsappant csapat is odapillantott.
Valaki közeledett.
Amint közeledett, alakja egyre jobban kivállt az őt övező környezetből. Elérte őket.
Egy magas, vörös hajú Shinigami volt. Loboncát - már elnézést, de a legnagyobb jó indulattal sem nevezhetem hajnak - a feje tetjén összekötve hordta. Szemöldöke - ha azt lehet annak nevezni, bár ezt is erősen kétlem - igen fura volt inkább hasonlított egy kisze-kusza vonalrendszerhez. Bizarr megjelenését mogorva arckifejezése koronázta meg igazán.
- Ő itt... - kezdte Sato, aki úgy látszik, ismerte a Shinigamit.
- Bátyó!
- ... A hatodik osztag hadnagya A... - folytatta rezzenéstelen arccal Sato, ám mikor felfogta, mit kotyogtak közbe az előbb, leesett az álla. - Mihhh?! Bátyó?!
Miután összekaparta arca darakáit a földről - mert ugyebár leesett - csak tátogni tudott.
- Bátyó? Bátyó? Bááátyóóóhhhh?! - hebegte bamba képpel.
Mido bólintott, majd előrébb lépett.
- Igen, már rég nem láttuk egymást.
Sato még mindig nem tért magához, így Mido mutatta be a személyt, aki hugát meglátván elmosolyodott. (Így talán nem istűnt olyan furcsának... najó, ez csak vicc volt! Ugyanolyan maradt... -__-)
- Abarai Renji, a bátyám - próbálta túlharsogni Mido Sato "miért nem mondta, hogy van egy huga, hadnagy?!"-ozását.
- Rusai - mordult rá Satora Renji, majd Midohoz forult. - Tényleg régen nem találkoztunk. Örülök, hogy újra láthatlak!
Ilyenkor mit is szoktak csinálni az emberek? Hm... kb egy puszi, egy ölelés, az újra együttlévő testévrek között, de itt...? Ennyi volt az egész. A démonoknál elég mások a szokások.
- Hé-hé-hé-hé! - kiáltott fel Sango, és alaposan szemügyre vette a Shinigamit. - Szóval te lennél Mido bátyja, azaz az unokabátyám? De hogyhogy...? Úgy értem.... miért..? Mármint...?
- Még jóvel a születésünk előtt, apánk meghalt. Ikebana eléggé megrémült, bár mivel a fia összebarátkozott Sowa-val (megjegyzés: eddig csak Renji nem Sowa-samanak hívta Vanny apját), minden rendbe jött - mesélte Renji, majd megrántotta a vállát. - A vén banya nem akarta, hogy apa elpatkoljon, ezért két unokáját - engem és Midot, elküldött Shinigaminak, hogy kapitényként beleszólhassunk az elhalálozásokba... Mi van? - kérdezte meglepődve.
Mido ugyanis olyan arcot végott a "vén banya" kifejezésre, mint aki citromba harapott.
- Lehet, hogy te ilyen egyszerűen és könnyelműen alkalmazod az előbb elhangzott kifejezést Ikebanára, azonban én, aki életem eddig 123 évét kénytelen voltam vele leélni, egtanultam, hogy ez soha nem kifeizetendő! - mondta.
Renji legyintett, majd folytatta:
- Szóval Shinigami lettem. Mido is levizsgázott a Shinigami Halálisten Képző Szakiskolában, de a banya úgy döntött, hogy enki nem kell melóznia, és elküldte az Emberek Világába. Igazából Mido mindig is szálka volt "szeretett" nagyanyánk szemében. Yusuke-t szánta a trónra, engem Shinigaminak, de őt? Nem volt szüksége rá...
Mido bőszen a cipőjét bámulta mintha valami érdekssséget fedezett volna fel agyonhasznált tornacsukáján. Igaázból viszont csak nem akart belenézni senki szemébe sem.
- Ez így igaz - suttogta végül. - Nem kellettem neki, és a mai napig feleslegesnek tart egy lányunokát...
- Milyen szemét dolog! - kiátott fel Vanny. - Csak azért, mert...
- De nem is vagy felesleges! - bizonygatta Sango, Ez még neki is új volt. Eddig azt hitte, csupán ezért bánik unokatestvérével olyan durván Ikebana, mert neki ez a szórakozása.
- Az ő szemében igen - sóhajtott Mido, majd keserű mosollyal hozzátette: - Kár rágódni ilyen dolgokon, Ikebana már csak maradi gondolkodású... De bátyó, ha jól látom, csak hadnagy van... vagyis a jelvényed...
Most Renjin volt a sóhajtás sora.
- A kapitányom nagyon erős. Állítom, hogy ő, Kuchiki Byakuya a legerősebb mindközül. Persze ez egyátalán nem azt jelenti, hogy nem én leszek a következő kapitány! Nemsokára le fogom győzni!!!
Mido elmosolyodott.
- Pont olyan vagy, mint amilyennek emlékszem rád. Bár még nagyon kicsik voltunk, sokat balhéztunk együtt, mi hárman. Mindig én találtam ki a dolgokat, te pedig egyenset belevágtál! De te is attad meg az összes levét, mert rólam, "kedves, aranyos, ártatlan" kislányrtóól soha nem feltételezték, hogy az én fejemből pattannak ki a vadabbnál vadabb ötletek... és neked, ugyabár, a legidősebbnek "felelősséged" volt... van... és lesz is... (De nem Senki famíliárjára gonodlok!!)
- Akkor ebből levonhatunk egy tanulságot - szólt bölcselkedve Houseki. aki tőle szokatlan módon eddig (hangsúlyozom: eddig) még egyszer sem kotyogott közbe valami egetrengető ostobaságot.
- Éspedig?
- Minden Urameshi-gyerek egy átkozottul rossz démon, "éldott jó lélekkel"!
BAING!
Houseki képe a földbe fúródva.  Az ütés ereje kétszeres volt, ugyanis nemcsak Midotól kapta, hanem Renjitől is (és igencsak hálát adhatott a nemlétezőistennek, hogy Yusuke távol maradt...) .
A testőr védenc azonban nem elégedett meg ennyivel.
- Houseki, tégy meg nekem egy szívességet, és dögölj már mem! Hallod, dögölj már meg! - sziszegte fogai között, és a pórul járt testőön pihentette bal lábát.
- Jó-jó, csak hagyj békében nyugodni!!!! - siránkozott az immáron sokadszorra földbe döngölt Houseki.

Rendben van, akkor hagyjuk békében nyugodni - egyelőre. Térjünk vissza Avyhez, aki még mindig dühös pillantásokat vetett az elképedt Satora.
- Icihro Sato... ha továbbra is szeretnél létezni, akkor most azonnal visszaszolgáltatod a macskámat! - fenyegetőzött. Csak úgy szikrázott körülötte a levegő - és ezt tessék szó szerint érteni - miközben mérgesen pásztázta a Shinigamit.
- Á-ná! Avenzis kisasszony, már említettem, hogy nem tudom, milyen macskáról van szó... Itt a Túlvilágon nem nagyon szoktak macskák mászkálni... - válaszolt Sato, és vigyorogva megrázta a fejét.
"mindjárt úgy megrázlak, hogy..." - futott át egy gondolat Avy agyán.
Ehelyett - a gyors, és szinte 99,99%-an biztos- halál helyett azonban egy másik mellett döntött.
Megidézett pár shurrikent, és fenyegetően megmutatta az arany fénnyel szikrázó dobócsillagokat Satonak.
- A macskámat, cserébe a létezésedért... - ajánlotta nagylelkűen a lány.
- Á-ná! Mint már mondtam... - Sato nem jutott tovább mondatában, Avy ugyanis elhajította felé az egyik shurrikent. A Shinigaminak hajszál híjján, de sikerült elhajolnia előle, az utolsó előtti pillanatban.
Kár, pedig az "utolsó utáni pillanat" jobban hangzik....
Oké, akkor már megint ott tartunk, hogy elkanyarodtunk a fő csapásvonalról, vagy miről.
Visszatérve, Sato felhördült meglepetésében.
- Á-ná! Akkor ezt most komolyan gonodlod? - kérdezte meglepetten.
- Nem szoktam viccelni ... jó, néha igen, de most nem! - válaszolt élesen a lány.
A már igencsak elfajuló helyzetet elégedett nyammogás szakította félbe.
- Itt... VALAKI ESZIK!! - kiáltott eszét vesztve Vanny.
Mindenki abbahagyta amit csinált, és a nyammogás közeledni halltszott... A jurta-szerűségből eekor kilépett Mizuto. Ő volt az, aki evett...
- Mihh... van a szádban?  - kérdezte Vanny, miközben már folyt a nyála (de ez nem szó szerint).
- Hát, az az igazság... - felelt Mizuto. - Találtam egy... egy...
És felmutatott valamit, ami kék volt, és gyűrött és...
...zokni.
*Mindenkin csepp*
- Mért, egész ehető! Jobb, mint az az izé, ami a csapból folyik, és víznek kellene lennie! - védekezett Mizuto, ugyanis az éhes pillantások kereszttüzében elég kellemetlenül érezte magát.
- Az nem víz, hanem olaj... - közölte vele Mido.

(Mond, Mizuto, van még zokni, amit meg lehet enni?)

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.