A kis csapat, Mido és Houseki kivételével, letelepedett Vannyék nappalijába, ahol már ott volt Avy és Neli is,  és várták, hogy valaki megmagyarázza miért is kell nekik táncolniuk. Mégis mit képzelt Rena? Máshogy nem tudta volna elérni, hogy ne kelljen évet ismételniük?
Runa lépett be a szobába kezében egy tálca rajta egy sor bögre, amik íncsiklandó illatot árasztottak. Miután kiosztotta a forró csokit, leült a szoba egyetlen szabad pontjára: a szőnyeg szélére.
- Hol van már Rena? – kérdezte türelmetlenül San. – Igazán elmondhatná már mi ez az egész.
- Máris itt vagyok – az említett fél belépett a nappaliba, és mivel ülőalkalmatosságot már nem talált, megállt az ajtóban. – Szóval, mivel olyan sokat hiányoztatok a suliból, csak úgy tudtam meggyőzni a kedvesnek épp nem mondható osztályfőnökötök, hogy megígértem neki, szerepelni fogtok a Karácsonyi bálon.
- Hogy hol?
A Karácsonyi bál a karácsony másodnapján megrendezett iskolai ünnepség, ahol a diákok és a tanárok közös és egyéni produkcióval szórakoztatják a szülőket és az érdeklődőket. Egy diák sem vállalta volna önként a szereplést, mert a műsort pontosan kidolgozott terv szerint kellett lebonyolítani, és a legkisebb hiba miatt is számíthattak a tanároktól – főleg a démontanártól – egy jó adag büntetőmunkára.
- De hát én nem is tudok táncolni – mondta Yusuke.
- Miért szerinted mi igen? – kérdezték a többiek.
- Egyébként is – szólt San – addig még rengeteg időnk van… még csak november eleje van.
- Azt hiszem, egy kicsit lemaradtatok – nevetett Runa – Már december van, pontosabban december 2. Szóval kevesebb, mint egy hónapotok van.
Hát igen… ha az ember (démon) a Túlvilágra megy kirándulni, nem nagyon veszi észre az idő múlását… vagy épp nem múlását.
A megrökönyödött hallgatóság még egy jó ideig csak bámult maga elé, majd mikor Hiei gyomra jelezte, hogy vacsoraidő van, szépen felálltak, elköszöntek, és ki-ki ment a maga útjára.
- Ja és ne felejtsétek el, hogy az első próba holnap délután 5-kor lesz az iskola tornatermében! – kiáltott a távozók után Rena.

Mikor Sangoék visszaértek az Urameshi-Jaganshi villához, kiabálás ütötte meg a fülüket:
- Viltesla, hol vagy már? Nem várhatok örökké a teámra.
A hazaérkezők megtorpantak a ház előtt, és fájdalmas arccal meredtek egymásra. Mindegyiküknek ugyanaz járt a fejében: Ez meg mit keres itt?
- Állunk itt még egy darabig, vagy bemegyünk végre? – kérdezte Sesshoumaru, aki még nem ismerte a hang gazdáját. – És egyébként is ki ez a hang?
- A nagyanyám – válaszolt Yusuke, majd berontott a házba egy hangos csörömpölés kíséretében.
- Viltesla! – kiabált Ikebana - Hogy lehetsz ennyire béna? Remélem  legjobb készletből törtél össze egyett.
- Ez nem én voltam nagyi – kiáltott vissza Mido – Megjöttek a többiek.
- Ezerszer megmondtam már, hogy ne hívj nagyi… Mi? Milyen többiek? – Ikebana végre rászánta magát, felkelt a nappali2-ből, majd a lépcsőhöz döcögött és lenézett.
- Szia nagyi! – köszönt Yusuke, majd a lehető leggyorsabban bespurizott a konyhába. A többiek követték, miközben Ikebana újra rákezdett az „Ezerszer megmondtam már, hogy ne hívj nagyinak” kezdetű prédikációra.
San gyorsan összeütött valami vacsorát, aztán következett egy még gyorsabb vacsorázás, csak hogy mindenki megszabaduljon a folyton csak zsémbeskedő öregasszonytól.
Lefekvés előtt egy újabb sor vita következett arról, hogy ki hol aludjon, mivel Ikebana rendes szobát követelt magának. Így végül Hiei kikötött a nappali 3-ban és Ikebana megkapta a fiú szobáját.

Másnap reggelre leesett az első hó. Mindenki nagyon örült neki, és az egész délelőttöt hógolyózással, szánkózással meg hasonló dolgokkal töltötték. Délután viszont menniük kellett a táncórára.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.