Sesshoumarou a titokzatos bejáratra pillantott. Avyvel ellentétben egy csepp félelmet sem érzett; még egy utolsó, röpke pillanatig a maffiafőnök előtt állt, majd határozott léptekkel megindult a furcsa ajtó felé. Tekintete ide-oda cikázott, próbálta felmérni a többi démon tartózkodási helyét - ha Jenseiék nemsokára rájuk rontanak, márpedig ebben nem kételkedett, akkor hatalmas előny lenne megüzenni az ellenség pontos adatait. San testőre attól a pillanattól tudta, hogy egyedül nem bír el ezekkel az alvilági lényekkel, hogy először megpillantotta vezérüket. A szörny ereje hatalmas volt.
A fiú megállt az ajtó előtt. Bal kezét nevetséges ruhájának zsebébe süllyesztette; kis ideig kutatott benne, majd tenyerébe csúsztatta a hideg, ovális alakú követ. Enyhén megszorította, és Nelire gondolt.
A palotában a kő még mindig a lány kezében pihent, egy percre sem engedte volna el, így rögtön megérezte, mikor a tárgy vörösesen felizzott. Idegesen talpra ugrott, de először fogalma sem volt arról, mit kellene tennie. Sango és Xellos már elindultak a barlang felé, ő pedig egyedül ült a teremben.
- Yusuke! Hiei! - kiáltott végül barátnői bátyjai után, akik rövidesen meg is jelentek az ajtóban.
Neli idegességében egy szót sem tudott kinyögni, így csak a követ mutatta meg a fiúknak; azok egy gyors pillantást vetettek egymásra, és rögtön rohanni kezdtek a barlangtól nem messze épp pihenőjüket töltő Vanny és Jensei, valamint Mido és Houseki felé. Így Sesshoumarou minden erőfeszítése a pontos felkészítéssel kapcsolatban hasztalannak bizonyult.
S bár San testőrén a félelem legkisebb jelét sem lehetett észrevenni, Avy teljesen más szituációban volt. Remegve átkozta azt a pillanatot, mikor önként jelentkezett erre a feladatra, amit most már csak öngyilkos akcióként tudott felfogni. Ezer meg ezer variáció jutott eszébe arról, mi várhatja az ajtó túloldalán, s pont ezért, fogalma sem volt, mire számítson. Nyelt egy óriásit és próbált nem gondolni a legutóbbi esetre, mikor elrabolták és börtönbe vetették, ahonnan csak újdonsült testőre, Bou jóvoltából tudott kiszabadulni. Fogalma sem volt arról, hol lehet most a fiú, de talán ez volt a legkisebb gondja jelenleg. Reszkető térdekkel indult Sesshou után, s mikor az megállt, ő egy lépéssel mögötte várt. Fülében hallotta saját vérének áramlását, a szíve vadul vert, pulzusa az egekbe szökött. Sesshoumaru kihúzta kezét zsebéből és egy határozott lépéssel belépett az ajtón. Alakját azonnal elnyelte a túloldalt tátongó sötétség. Avy, ha lehet, még idegesebb lett: egyedül maradt egy rakás démonnal, akik nem ismernek kegyelmet. Várt pár másodpercet, és szemeit behunyva ő is belépett az ismeretlenbe...

Neli, miután kicsit összeszedte magát, a fiúk után indult. Egyáltalán nem volt biztos abban, amit csinál, de nem akarta, hogy a barátainak valami baja essék. Arra gondolt, most milyen sok hasznát vehetné a lakatos szekrénybe zárt sárga manócska testőrének, Michirunak. Tivadar és fia? lánya? eszébe sem jutott; azok ketten épp pihentek a palota egy másik termében, az események hirtelen fordulatáról mit sem tudva.
Mindeközben Hiei és Yusuke épp megérkeztek Jenseiékhez. Egy gyors magyarázat után átszóltak Housekiéknek is, és rögtönzött csapatmegbeszélést tartottak.
- Be kell mennünk utánuk - jelentette ki Jensei. - Sajnos semmit nem tudunk arról, mire számíthatunk, szóval különösen óvatosnak kell lennünk. Vanny és Mido, veletek kapcsolatban... - A fiú tétován elhallgatott. - Talán még nem érkezett el az az idő, mikor teljesen készen álltok egy ilyen kaliberű feladatra, de nem várhatunk.
A két lány bólintott. Mindketten idegesek és feszültek voltak, nem beszélve arról, hogy az edzés kicsit ki is fárasztotta őket.
- Yusuke, Hiei, a ti segítségetekre is szükségünk lehet - folytatta Jensei. - Abszolút semmi információnk nincs a benti körülményekről, szóval tényleg... legyetek óvatosak.
- Van itt még valami - szólalt meg hirtelen Yusuke. - Sango Xellos társaságában elindult, hogy betörjön a maffia központjába.
Jensei nem kis megdöbbenéssel fogadta a hírt.
- De... hogy.. hogyan??
- Xellosnak vannak kapcsolatai a maffia legfelsőbb köreiből. Neli valami hátsó bejáratról magyarázott... az az igazság, hogy nem teljesen értettem, elég zavaros egy beszámoló volt... - vonta meg vállát a közelgő harc tüzében égő Yusuke.
Vanny testőre elhúzta a száját, majd megigazította süvegét. Nem örült a fejleményeknek, de nem tehetett ellene semmit. Azt látta a legjobbnak, ha az előttük álló feladatra koncektrál; eszébe jutott San legutóbbi akciója Senki családjának lemészárlásával kapcsolatban, s így arra a következtetésre jutott, hogy a lány nagy valószínűséggel meg tudja majd védeni magát, és talán Xellos is a hasznukra lehet, bár hírből már hallott arról, hogy a fiú szeret lelépni, ha a helyzet forróvá válik. Mindegy. Most mindezt ki kell zárni a fejéből.
- Akkor... ha mindenki készen áll, akár indulhatunk is.
Egy emberként indultak meg a közeli barlang bejárata felé.

Sesshoumarou lába alól eltűnt a szilárd talaj. Egy hatalmas, fekete űrben lebegett és mikor hátratekintett a válla fölött, egyáltalán nem látta az ajtót, amin az előbb épp, hogy csak belépett. Tekintével körbejárta a helyet: látta saját lábait és kezeit, de minden más fekete volt. Nem sötét; csak fekete. Fogalma sem volt arról, mit csináljon ebben a bizarr szituációban, így helyváltoztatással próbálkozott; azonban amint megmozdult, a dermedt sötétség is eltűnt: lába kemény sziklát ért, és kicsit megszédült. Körbetekintett. Egyetlen hatalmas sziklának tűnő földön állt, felette az égen pedig zöld csillagok szórták fényüket a mélyfekete égbolton. A furcsa fény, a különös világosság viszont megmaradt.

Avy óvatosan kinyitotta a szemét. Arra számított, hogy Sesshou előtte áll, ám óriásit tévedett: közel s távol egyetlen személyt sem látott. Csak homok, homok és mégtöbb homok. Ijedten fordult körbe, szíve hatalmasat dobbant, mikor észrevette, hogy az ajtó, amin az imént ide jutott, eltűnt.
- Hahó!! Van itt valaki? - kiáltott riadtan, ám csak a visszhang felelt.
Avy az ajkába harapott. Mit meg nem adott volna azért, ha az a különös Bou, vagy valamelyik bátyja itt lett volna! Jobb ötlet híján elindult előre. Bár világos volt a talaj közelében, fölötte zöldes égitestek csillogtak a lehetetlen-fekete égbolton. Minden lépéssel bokáig süllyedt a finom és hideg homokban; nem volt Nap, ami forróvá perzselte volna. Lassan haladt, képtelen volt megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy bármelyik pillanatban megindulhat alatt a futóhomok és lassan, de annál ijesztőbb módon fog megfulladni.
A gondolat alig, hogy átszelte agyát, jobb lába térdig merült a homokban. Avy süllyedni kezdett lefelé.

A barlang bevezető járatában két világító energiagömb fényénél ütések hangjai visszhangzottak.
- Akkor most már elárulod, merre kell mennünk?! - tette fel a kérdést újra, az eddigieknél még ingerültebben Houseki, miközbe a furcsa gekkofejű lényt nevetséges ruhájának nyakánál tartotta.  Szegény - vagy nem szegény - már több sorozat pofont kibírt, de igencsak a végét járta, már ami az eszmélet szempontját illeti. Kiköpött egy adag vért a földre, mert nagy nehezen megszólalt...
- Jobbhhhhrrra... Meghalttttokkk mindhh...
Houseki felemelte és a járat falához vágta a lényt.
- Ha önszántadból elárultad volna, minderre nem lett volna szükség - mondta, már-már durcás hangnemben.
A kis csapat a jobboldali alagúton folytatta útját.

- Xellos, remélem nem tévedtél el! - morogta idegesen San. Már vagy a nyolcadik vagy kilencedik alkalommal fordultak valami teljesen random irányba. Negyed órával ezelőtt léptek be az útvesztőbe, amely "hátsó bejáratként" funkcionál a maffia központjának terme felé.
- Nyugalom, nyugalom! - csitította a lányt Avy bátyja. - Én is ugyanúgy meg akarom találni a húgom, mint te a barátaid... Amúgy pedig gondolkodhattatok volna, mielőtt belevágtok ebbe az egészbe... A maffiával nem lehet csak úgy szórakozni, nem tudom, miről álmodoztatok... Ezek százával gyilkolnak nálatok erősebb démonokat, úgy, ahogy ti virágot szedtek a kertben...
San lenyelte véleményét azzal kapcsolatban, hogy ez egy nagyon-nagyon béna hasonlat volt, és csendesen haladt a fiú mögött. Agyában viszont  tucatnyi kérdés dübörgött. Lassan minden maradék türelmét elvesztette, és újra érezte magában a sötétséget...

Avy kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben, kezei azonban csak a finom homokat markolták. Ólomsúllyal tudatosult benne, hogy az egyik legnagyobb félelme az, hogy megfullad...
- Nem... Nem félek! - kiáltotta, de nem tudta elhinni. - Nem félek! Nem félek!
Gondolatok tucatja jutott eszébe. A macskája, a bátyja, a barátai, az iskola, a minden más... Lehunyta szemét, és abbahagyta a görcsös kapálózást, ami láthatóan nem vezetett sehova. Hagyta, hogy süllyedjen; új terve volt. Talán nem volt felesleges az a sok úszásóra a tavalyi tanévben...
Már nyakig merült a futóhomokban, mikor egy utolsó, mély lélegzetet vett.
"Most dől el minden..." - gondolta magában. - "Nem félek, nem félek...!"
Ijesztő csend telepedett a lányra, ahogy a füle megtelt homokkal...

Mido csendesen figyelte testőrét a pislákoló fény mellett. A kis csapat szinte már rohant a barlang egyenletes járatában, miközben senki nem szólt egy szót sem. A lány nem értette, hogyhogy nem vette eddig észre, Housekinek mennyi különböző arca van...
- Fény!
Lassítottak. Előttük az alagút éles bal kanyart vett... Jensei utat tört magának és a csapat élére állt. Ideges volt, de uralta érzéseit; próbált minél tökéletesebben, egyetlen hang nélkül utasításokat kiadni a többieknek; Houseki és Mido bal oldalra, Yusuke és Hiei középre, ő és Vanny pedig jobb oldalra koncentráltak. Egy utolsó, bíztató félmosolyra húzta száját, majd bólintott.
Hevesen dobogó szívvel indultak el a kanyar felé. A terem narancssárgás fénye a sok sötétség után egy pillanatra elvakította őket, ám szemük hamar hozzászokott a kellemes félhomályhoz. Több tucat torz fej fordult feléjük...
A beálló döbbentségben Jensei megköszörülte a torkát, és belekezdett mondandójába.
- Üdvözlünk téged, Nagyúr! - szólt, és határozott léptekkel elindult a trónon ülő szörny felé, aki még mindig ölében heverő, bojtos farkincáját simogatta. (Megjegyzés: még sem írhattam azt, hogy a farkát simogatta!)  A csapat többi tagja, a démoni tekintetekkel övezve, követte őt.
A fiú féltérdre ereszkedett, miközben a többiek csak bambán álltak mögötte. De Jensei, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, mit kell csinálnia, folytatta.
- Valószínűleg nem tudod, kik vagyunk, és furcsállod bizarr csapatunk merész vállalkozását. Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Jensei Mayonaka vagyok, a Túlvilág urának, Sowa-samanak egy közeli bizalmasa; bár most civilben, a Túlvilágtól függetlenül vagyok itt. Azért jöttünk, mert egy démont keresünk, aki nagy valószínűséggel a maffia tagja.
Jensei szavait általános csend követte, majd a teremben halk suttogás és morgolódás indult meg a démonok között; hol emberi, hol valami ismeretlen nyelven.
A fő-fővezér felvonta szemöldökét és egyesével megvakarta mind a négy fülét. Meglepte ennek a számára ismeretlen halottnak a merészsége, és nem utolsó sorban őszintesége. Rég látott már olyan lényt, aki csak úgy be mert törni a főhadiszállásukra és ilyen határozott kéréssel fordult hozzá. Rég... vagy még soha.
- Értem, kedves fiam - szólt az őt jellemző, mélabús hangján. - És mondd csak, kiről lenne szó?
- Egy... "ismerősöm" gyermekének édesanyját keressük - válaszolt Jensei. - A neve Xerophine.
A démonok felhördültek, némelyik egészen állatias hangot adott ki: kotkodácsolt vagy nyerített. A fő-fővezér ismét felvonta szemöldökét.
- Szóval azt mondtad, Xerophine-t keresed? - kérdezte.
- Ezek szerint ismered, Nagyúr?
- Hogy a csudába ne ismerném Xerophine-t... - dörmögte a vicces hacukában ülő, továbbra is farkincáját simogató démon vészjóslóan. - Ő az én lányom, aki fellázadt a hagyományaink ellen, és nem lép majd a helyembe, miután én képtelen leszek tovább vezetni a maffiát. Xerpohine az egyetlen gyermekem... És olyan engedetlen, hogy ellent mondd nekem... És ahelyett, hogy maffiavezér lenne, inkább a fülilleszték-készítést vállasztotta...
Elfojtott röhögés hallatszott a kis csapat felől. Yusuke Houseki háta mögé bújva tömte a szájába kezét, nehogy hangosan felnyerítsen, a többiek pedig a könnyeiket morzsolták el tenyerükbe temetett arcukon. Ha Jensei bizarrnak titulálta a társaságukat, hát akkor erre az utolsó elhangzott mondatra nincs megfelelő szó...
Vanny testőre rezzenéstelen arccal, tisztelettudóan hallgatta a Nagyúr szavait. (Védence erősen remélte, hogy azért magában ő is haldoklik a nevetéstől, mert ha nem, az félelmetes lenne...)
- Ó, ezt sajnálattal hallom. Ezek szerint tudja, hol találjuk meg? - kérdezte a fiú és lassan felemelkedett félig térdelő poziciójából. Eddig minden rendben haladt...
A Nagyúr rosszallóan felhorkant.
- És pontosan miért is kellene nekem elárulnom egy olyan jött-ment társaságnak, mint a tiétek, hol található az én kitagadott lányom? - szegezte a kérdést a fiúnak. Tapintható feszültség telepedett a teremre. A néma csendbe ágyúdörrenés erejével hasított bele egy kicsapódó ajtó zaja...
- Megjöttem! - kiáltotta egy ismerős hang.

Sesshoumarou lassan lépdelt előre, minden újabb mozdulatot gondosan megfontolt. Idegei pattanásig feszültek; biztos volt benne, hogy a hely egy tökéletesen megtervezett csapda. Úgy érezte, már kilométereket gyalogolt, de minden ugyanúgy nézett ki, mind ahonnan eredetileg elindult.
- Elhajlott dimenzó... - suttogta.
- Pontosan - csattant fel mögötte egy hang. - És te itt ragadtál.
Sesshoumarou villámgyorsan megfordult és maga elé kapta karjait; épp időben, mert a következő pillanatban már egy hatalmas test feszült neki az övének, ledöntve őt a földre...

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.