Bár Vanny, Mizuto és a kék-zöld foltos Jensei már békésen húzták a lóbőrt, az Urameshi-lakásban még folyt... vagyis talán feszült az élet...
- Houseki!!! - kiabált vörös arccal Mido.
- Igen?
- Ne pislogj nekem ilyen ártatatlanul!! Mit csináltál a vacsorámmal, te idióta?!
- Nem tudom, miről beszélsz...
- Méghogy nem tudod! Te szerencsétlen! Te hasznavehetetlen! Te elmebeteg! Elégetted a kajámat!!!
- Jah, az...
- Igen, az!! Kotródj és vegyél valamit vacsorára!
- De mégis hol?
Midoriko lehuppant egy fotelre, majd kimérten folytatta:
- Csak nem azt akarod mondani, hogy fogalmad sincs, honnan szerzünk ennivalót?
- De.
- Hasznavehetlen vagy. - sóhajtott elgyötörten Midoriko, majd körbepillantott a lakásban.
Hiei és Yusuke gyorsan szólt, hogy nekik még dolguk van, és bevonultak a hálószobába. Sango sok leckéjére hivatkozva menekült el Mido vizslató tekintete elől.
- Indulunk.
Houseki kérdőn nézett a lányra.
Mido megint sóhajtott.
- Kikészülök tőled... Mondom megyünk a boltba, és veszünk valami ehető dolgot.
Öt perccel később már indulásra készen álltak. Az öt perc azért volt, mert Mido megpróbált valami elviselhető külsőt kölcsönözni jövőbeli testőrének.
Houseki igyekezett lépést tartani a lánnyal, aki kissé idegesen-kissé boldogan, de meglehetősen álmosan trappolt végig az utcán.  A bolt előtt megálltak, majd bementek.
Alig akadt valaki, persze, hiszen éjfél után minden normális, és minden ember alszik. Nem pedig egy olyan idiótával jár a boltba, mint Houseki.
Midoriko gyorsan bedobált néhány cuccot a kosárba, majd sietett a pulthoz. Minél kevesebbben látják "elvetemült" társával, annál jobb.
Sietve előkotorta pénztárcáját, amiből az lett, hogy kiejtette kézéből, lesett, és szétgurultak az érmék. Houseki rögtön ugrott, hogy összeszedje őket. Raizen a lelkére kötötte, hogy jól bánjon a lányával, vagy meghal.
- Milyen lovagias. - mosolygott elégedten gyönyörködve az eladónő.
Mido elmormogott párszalonképtelen kifejezést, majd kitépte Houseki kezéből a pénzt, és odanyomta az eladónő elé.
Az lassan megszámolta, majd idegesítően mosolyogva visszadta a felesleget.
Midoriko mérgesen visszaslattyogott a lakásukhoz, nyomában, mint egy kölyökkutya, Houseki loholt. Mido a bejárati ajtót nem túl szívélyesen rávágta "testőrére", akit továbbra is csak egy semmirekellőnek tartott, és aki fájós arcát dörgölve még mindig mögötte ment. A következő dolog, amivel Houseki arca találkozott, az a lakás bejárati ajtaja volt.
"Nem lehet igaz, hogy még ezek után se jön rá..."- füstölgött magában a lány, majd kimondta hangosan is:
- Nem tartunk igényt a társaságodra, tehát menj innen, keress megadnak albérletet.
- Maradnom kell.
- Nem. Itt én... vagyis mi döntjük el.
Houseki dacos-félős aráct megpillantva azonban még a kegyetlen Midonak is megesett a szíve, és végülis beengedte.
(Ajtócsukás, csörömpölés, szidkolózás.)
- Mido, már megint? - kérdezte álmosan Yusuke.
- És Ikebana vázagyűjteményének így lőn vége! - nevetett a lány. - Szűk a lakásunk...
Sango kiváncsian kilépett Midoriko szobájából, majd elvette unokahuga kezéből az ennivaló-alapanyagokat. Jobb, ha ő főz: ezt már miannyian megtapasztalhatták, Mido elszenesedet-elsózott ételeit kostólva...
Ezalatt az említett személy megpróbálta kicsit ráncba szedni lakásukat, ami leginkább egy csatatérre emlékeztetett. Gyűlölvén a takarítást, senki sem fűzött túl sok reményt a rendrakó-akciójához. De túlteljesítette magát: összepakolta az előszobát, a nappalit, és kimosta a kádat. Ennyi egy napra elég is lesz!
Végre elkészült a vacsora, így gyorsan befalhatták, majd ők is nyugodni tértek. Holnap nincsen iskola, de dolog van: a gyámügyisek megint jönnek. Ugyanis Mido még kiskorú, és Yusuke sem múlott el 18 éves. De ugyanez van Sango és Hiei esetében is...