Csak vártak és vártak a tanári előtt, de osztályfőnökük nem akart kijönni. Pedig pontosan tudta, hogy ők ott vannak.
Végül már becsengettek, és ekkor jött ki a folyosóra, kezében tankönyvekkel.
Szépen elsétált az ítéletre váró három lány mellett, mintha észre sem vett volna őket.
- Nekem órám van - jelentette ki gúnnyal a hangjában. - Várjanak addig.
Mido felsóhajtott. Legalább mehetnek ebédelni...
- És addig nem mehetnek ebédelni - kiáltott vissza a válla fölött a tanárnő.
- Nagyszerű... - suttogta letörten Vanny.
- Vajon mi lehet a bűntetés? - vetette fel újra Sango, pedig ezt a témát már kibeszélték, amennyire lehet: bő fantáziuk segítségével sikerült a legbrutálisabb fegyelmezési módszereket is feleleveníteni, a középpkorból...
A percek csigalassúsággal teltek... az aulában ülve várták a megváltó csengetést, ami csak nem akart jönni... A falra függesztett órát bámulva a mutató mintha megállni látszana... de nem, továbbugrott... már öt perc telt el, már tíz, már tizenöt... már húsz... 
Már egymás hátának dőlve békésen fantáziáltak egy szebb suliról, egy jobb osztályfőnökről, mikor a "kísérteties csendbe" belesívított a csengetés.
A diákok boldogan és felszabadultan trappoltak ki a termekből, és az ebéd ínycsikalndó reményében táskáikat gyorsan bedobálták a szűk kis szekrényekbe. A három lány mellett kacagva és éhesen rohantak el, és közben furcsa pillantásokkal jutalmazták a "halálra ítélt csapatot". Természetesen már minden diák tudott a büntetőmunkájukról, hála (inkább halál) az osztályfőnöknek, aki elújságolta a tanáriban, milyen bunkó és rosszul nevelt, "utolsó parasztokat" varrtak a nyakába. Ugye, a többit már el tudjátok képzelni? Egy ilyen iskolában a pletyka úgy terjed, mint az influenza: ha valaki elkap egy kis hírcskét, rögtön továbbítja másoknak, és másoknak és másoknak és...
Mikor végre utolsóként az osztályfőnök is elhagyta a termét, a lányok elgyötörten felsóhajtottak. Mido eltökélte megában, hogy akkor is "öhm"-mel kezdi beszédét, ám mikor a tanárnő testes és rémisztó valójában megállt előttük, lemondott ezen tervéről.
- Maguk mit ülnek itt, ilyen illetlen testtartásban! Egyenes a hát!! - rikácsolta, és közben buzgón köpködte szét nyálát (pfujjj...). - Most pedig, kövessenek!
A tanári természetesen a negyedik emeleten foglalt helyet, hogy szerencsétlen diákoknak, ha bűntetésre hívják őket, még többet kelljen szenvedniük.
- Tehát... illetlenül viselkedtek, igaz?!- reccsent rájuk a tanárnő.
Vanny, Sango és Mido megbánón bólogattak. Azt remélték, ha megbánást mutatnak, akkor enyhébb bűntetést szab ki rájuk...
- És, milyekük volt a legszemtelenebb?! - szegezte nekik a következő kérdést a kínvallató.
Erre azonban nem tudték, mit feleljenek. Volt bennük annyi csapatszellem, hogy nem mutogattak egymásra, hoyg "ő volt, ő volt".
Jobb híjján csak álltak egyhelyben, csendben.
- Kérdeztem valamit! Amíg nem kapok kielégítő választ, nem mehetnek haza! - zúdította újabb nyálesőjét a lányokra az ofő.
De a lányok még mindig csak némán álltak.
- Jól van, ha nem hajlandóak válaszolni, akkkor jöthet az igazi büntetőmunka! - egy kis szünetet tartott, hogy tovább fúzza a már amúgy is feszült idegeket. - Tehát... végigjárják az összes termet, és levakarják az összes rágógumit a padokról, de kézzel, és se kesztyű, se semmi!! Aztán, az összes feliratot smirglivel ledörzsölik a padokról, és az összes táblát vizes ronggyal letörlik! Ennyi! Most pedig takarodjanak a szemem elől!!

- Utálom az iskolát! - panaszkodott Mido, mikor már a 4. teremnél tartottak.
- Jó lenne megkérdezni Avytől, hány terem van itt... - mondta letörten Sango. - Mert a négy emeleten biztos sok-sok-sok...
- Nem ez a lényeg!! Ami ennél is rosszabb az az, hogy ma nem ebédeltünk!! Ötödik óra után menni kelett fel a tanáriba, hatodik óra után meg rögtön ide kellett fáradnunk! - sopánkodott Vanny is. - De jó lenne, ha valami normálisabb osztályfőnököt kaptunk volna!!!
- Igen-igen. És ezek az átkozott rongyok is... hogy lehet ezekben normálisan élni?! Még a mozgás-szabadságom is korlátozva van ebben a szoknyában! A felsőről meg ne is bestéljünk, mindjárt megfagyok benne! - hadarta dünösen Midoriko.
Egy emberként felsóhajtottak, majd elkullogtak az ötödik teremhez.

Így ment ez egész délután... teremről teremre slattyogva takarítottak, vakartak, és töröltek. Közben persze felmerült bennük az a kérdés, hogy a takarítók mégis miért kapnak pénzt, ha nem is csinálnak semmit?! Bezzeg ők... ők takarítáj az összes termet...
- Végreeee... - nézett az égre Vanny. - Végeztünk!! Hány óra van?
- Öhm... - kezdte Mido, már olyan "csakazértis" alapon. - Délután öt...
- Öt?!
- Mindjárt negyed hat...
- És gyalog kell hazamennünk, mert Rena még dolgozik... Hát, a hazaút kb. háromnegyed óra... -szörnyülködött Vanny.
- Holnap nem jövök suliba...
- Én sem...
- Én sem...
A hazafelé út teljesen eseménytelenül tellett, ha nem számítjuk a panaszkodásokat és a jókívánságokat, amik a lányok száját elhagyva meglátta a napvilágot...
- Áhhh... én teljesen ki vagyok... - dobta le magát a kanapéra Mido. - Houseki! Hol vagy, te szerencsétlen?! Oh, szia, Sou!