- Jensei, drága, mien töröd ennyire a fejedet?
- Hm? - kapta fel a fiú a fejét. Egy kissé hátrahőkölt, ugyanis egy nagy kék szempár meredt rá - Rena. - Mi van?
- Hát én is ezt kérdezem... Az előbb majdnem nekimentél az éjjeliszekrényemnek, de azért kikerülted, most viszont...
Hát igen. A testőr már bejárta az egész házat a gondolataiba mélyedve, így fel sem tűnt neki, hogy két lépés megtétele után ki is törhette volna pótteste nyakát - átbucskándozott volna Rena ágyán.
- Jaah, háhát én semmin; most megyek le enni valamit; szia! - azzal a fiú kitotyogott a szobából, egészen le a konyhába, hogy újra elmélyedhessen gondjaiban.
- Mi van, Jensei? - kár, hogy ilyen sokan vannak ebben a házban. A kérdést Vanny tette fel, aki eléggé furcsálta, hogy testőre egy tál zabpehelybe bukott fejjel csücsül a konyhában.
A fiú holtkórosan kiemelte arcát az ételből, s rámeredt a lányra.
- Gondolkodtam. - felete kurtán.
- Még mindig? - csóválta a fejét Vanny. - Úgy látom, nem jutottál vele reggel óta semmire sem. Holnap suli, és ne várdd el, hogy én csinálom meg megint helyetted a házit!
Csengettek.
- Nyitom már! - rohant ki a lány, hogy beengedje a vendéget.
- Szervusz!
Egy viszonylag magas férfi nézett rá, iszonyatosan nagy mosollyal, ami fehér fogai miatt úgy vakított, hogy a lánynak pislognia kellett.
- Ki maga?
- Á, te lennél a kislánya?
- Úgy illik, hogy előszőr az első kérdésre kell válaszolni! Jelen esetben az enyémre! - a lány kezdett begurulni.
- Oh, már értem. Akkor, ezekszerint te lennél mégiscsak a kis Vanny. Tiszta anyád vagy a... a... - A férfi kétségbeesetten kereste Rena vonásait a lányon, de nem talált egyetlen egy kék szempárt sem, még csak olyan alkút sem... és a tekintete... Rena sosem akart ölni!
- Tizenhárom éves vagyok. - jelentette ki a lány hűvősen, s nagy ívben rávágta az undok, nyalizó férfire az ajtót. - Anya, a pasid meggondolta magát! Úgy döntöttt, inkább nem ér rá veled elmenni vacsizni!
Csengettek.
"Nocsak" hökkent meg a lány. "Ez nem igazán akar lekopni..."
Vanny ismét kinyitotta az ajtót.
- Jó napot, miben segíthetek?
- Bocsáss meg, azt hiszem félreértettél... - magyarázta zavartan a férfi.
- Igen? - vonta fel a szemöldökét gúnyosan a lány.
- Igen. - bólintott a "vendég". - Én ráérek elmenni édesanyáddal vacsorázni. Ezért jöttem! Direkt lemondtam az összes elfoglaltságomat a cégnél!
- Akkor ajánlom, hogy mondja vissza, míg ki nem rúgják... De akár pihenhjet is... csak nem itt. Viszlát!
- Várj még..!
- Mire?
- Hoztam ám neked is valamit! - a férfi elkezdett kotorászni táskájában és elővett egy fésüszettet - rózsaszínt.
- Nagyon kedves! - fordult el a lány vörösen és megpróbálta kajkoronáját valahogy elviselhető állapotba simítani.
- Na, fogadd el! Nagyon csinos leszel tőle!
- De én nem akarok csinos lenni! Főleg nem ilyen... izé által!
- Akkor legalább ezt fogadd el! - nyújtotta a férfi az a zsáknyi ropogtatnivalót, amit az előbb húzott ki a táskájából - emellett kiszedett egy szál virágot is Rena csokrából, hogy a lány végre lekopjon.
- Kaja? Oké! Anya, gyere le, várnak rád! - azzal Vanny a nyitott ajtónál hagyva a hapsit, visszavándorolt a konyhába. - Jensei, Kaja!
A fiú most az asztalon feküdt és aludt, nem a zabpehelyében.
Hirtelen macska-vinnyogás ütötte meg a lány fülét. Pár másodpercre rá az ablakon beugrott Kandúr Bandi és Mizuto, utána egy Houseki mászott be rajta, akit Mido és Sango követett, majd Sesshoumaru és Kashim - végül Yusuke és Hiei.
- Üdv! - köszönt Vanny mindenkinek. - Minek köszönhetem a látogatásotokat?
- Hogyhogy minek? - rökönyödött meg Sango. - Jensei telefonált, hogy mindjárt megyünk a Túlvilá... hát ez alszik.
- Megyünk a Túlvilágra?! Komoly?!
- Öhm! Ugye, van itt valaki? - kérdezte vonakodva Mido. - Azért az ablakon jöttünk, mert láttunk egy hapsit... Oi! Kaja!!
- Uh, el is felejtettem! - vörösödött el Vanny. - Túl hangosan mondtam, hogy Túlvilág... Hé, nekem is hagyjatok!

Eközben Avy még mindig az ágyán ült, szomorúan. Meg sem mozdult azóta, hogy a macskáját elvitték. hogy lehetett olyan felelőtlen és önző, hogy nem csinálta meg azt, amit rábíztak, és ennek eredményeképpen elvitték a macskáját? Az a /cenzúrált kifejezés/ Ichiro hogy merészelte lenyulni a kis kukalakóját?
Ekkor Xellos lépett be; kissé feldúltnak látszott.
- Valami Jensei hívott téged, hogy menj át hozzájuk. Majdnem azt is elárulta, hogy hova, de én beleköszöntem a telefonba. Veled meg mi van?
- Hogy? - kapta fel a fejét a lány. - Megyek már! mit is kell kiteregetnek?
- valami Jensei hívott téged, hogy menj át hozzájuk. - ismételte dühösen Xellos, és mielőtt még megfordult és kiment volna a szobából, hozzátette, hogy maximum két óra kimenőt engedélyez húgának.
Így hát Avenzis felvette a kabátját, és kiment a házból. Útját egyenesen Vannyék háza felé vette, ahová végülis hamar odaért a lejtős terepnek köszönhetően. Mielőtt azonban még becsengedhetett volna, az ajtó kivágódott és egy kar berántotta magával a házba, majd egyenesen a konyháig vonszolta a lányt.
Később kiderült, hogy Mizuto volt az, s hogy a konyhában nem kis embertömeg gyűlt össze. Vanny magyarázatképp csak ennyit mondott:
- Itt van anyám pasija, éppen a felső emeleten várja, hogy elkészüljön. Bármelyik percben megjelenhetnek, és kissé túl feltűnő, hogy ennyien itt vannak - én pedig nem szeretném, ha ránk ragadna és szülinapi bulis tanácsokkal látna el!
- Aham, jó... Miért vagyunk itt? Miért jöttünk ide? - kérdezte Avy, bár nem látszot rajta, hogy nagy érdeklődést mutatna a dolog iránt.
- Hát nem tudod? - kérdezte meglepetten Mizuto. - Megyünk a Túlvilágra. Mi van, bátyus, nem szóltál róla neki?
- Nem vagyok a bátyád! - motyogta Jensei, miután kivette a tál csipszből a fejét. Előbb leszek Vanny bátyja, mint a tied.
- Ne sértegess! - mordult rá a lány. - Már csak Nelinek kéne megérkeznie. De azt mondta, hogy muszáj elmennie cipőt venni, mert azóta nem pótolta a régit, miután annak letört az eleje - a másikak meg törik a lábát.
Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülüket: Rena és újdonsült jelöltje jött le a lépcsőn. Vanny kiviharzott a konyhából és becsukta az ajtót.
- Máris mentek? - lihegte az ajtónak támaszkodva.
- Igen. Vigyázz magadra, sietek haza! - kacsintott Rena.
- Öhm, majd felhívlak... Most nem mondom meg, miért. De ha nem tudlak felhívni, majd Runa elmondja.
- Hogy? Hát jó, szia! - azzal a nő kituszikolta az ajtón a hapsit és maga is kiment a házból - és bengedte Nelit.
- Szia! Gyere, itt vagyunk a konyhában. Neli is megjött! - Vanny beinvitálta a megszeppent lányt.
- Remek, akkor indulhatunk! - állt fel Jensei, rémisztően holdkórosan.
- Kell valamit vinni?
- Hát, csak magunkat... De mivel ti éltek, jobb ha hoztok magatokkal ropogtatnivalót - Valamint Avy és Vanny a medáljukat.
- Ok, csak megmondom Runának, hogy leléptünk. Mindjárt jövök! - azzal Vanny ismét kiviharoztt a konyhából.
Avy a túlvilági kirándulás hallatától kissé vidámabb lett. Egy kitűnő lehetőség arra, hogy elkapja azt a mocskos szemetet és visszaszerezze a macskáját. Soha jobbkor!
Végül mindenki összecühölődött és jensei vezetésével megindulhattak a helyi híd alá, hogy a fiú ott kinyithassa az átjárót, s mindenki beléphessen a puha rózsaszín felhők birodalmába.
- Fúj, de ronda! - nyögtek fel jópáran, miután betették a lábukat az átjáróba.
- Jensei, biztosan tudod az utat? - kérdezte kissé idegesen Vanny. - Múltkor nem úgy nézett ki, hogy tisztába vagy vele, merre van...
- Akkor nem a Túlvilágra mentünk! - szólt kissé sértődötten a fiú. - Egy másik dimenziót kerestem, és azt nem olyan könnyű érezni, mint a Túlvilágot. Ez egy útvesztő, egy labirintus, s hiába néz ki ártatlan, felhőpamacsokkal bélelt alagutnak, sok-sok veszélyt rejt. Ti viszont meg ne próbáljatok egy valamilyen szinten halott nélkül ide bejönni! Mert nektek fogalmatok sincs, hol van a Túlvilág, és örökre itt fogtok ragadni - és nem tudtok meghalni. Itt is vagyunk.
Jensei szépen képett egy fehér csempével bélelt falon, amin egyébként alig látszott meg, hogy egy kapunyitási támadás érte.
- Mit keresünk mi a lányWC-ben?!
- Elsősorban meg szerettem volna mutatni, hogy ezen a két helyen lehet nyitni átjárót a Túlvilágba ebben a városban. Hogy miért csak két helyen? Azért csak két helyen, és nem akárhol, mert a Túlvilágot nagyon el kellett rejteni. Nem szabad különálló halandónak betennie a lábát. Túl veszélyes, mert a sima halandóklelke elég hamar egyesül a testükkel, magyarán kiválik a testéből még a kapuban - a teste pedig itt marad. És ha a túlvilágopn megszűnik az egyén lelke... az szörnyű tragédia erre a világra nézve. A tietek viszont a Túlvilágon fog átalakulni, mivel ti nem egyszerű halandók vagytok, a tietek nem ilyen könnyű. Nah, menjünk.
Jensei hosszú monológját egy újabb felhők közti kirándulás követte. Már vagy fél órája sétálhattak a kanyargós utakon, mikor végre a testőr megállt.
- Megérkeztünk!
- Tényleg?
- Igen! Nos, kérlek benneteket, nagyon-nagyon figyeljetek rám! Nagyon fontos, hogy olyan gyorsan fussatok, amilyen gyorsan csak tudtok! Csukott szemmel, de nem nagy léptekkel! Kezetek a törzsetek mellé legye szorítva, és amennyire csak tudtok, kuporodjatok össze! fenáll a veszélye, hogy elvesztitek a testeteket! Ha azt mondom, rajta, a lehető leggyorsabban és leösszekuporodva, rendben?
A többiek idegesen bólintottak, jensei pedig a rózsaszín falra rakta két tenyerét, ahol hirtelen egy iszonyatosan nagy kapu cspódott ki. Apró, pici mintákkal volt dszítve minden szeglete, s olyan nagy volt, hogy két széle és teteje a sötétségbe veszett. Az ajtó mögött nem volt semmi. Szó szerint: semmi. Egy nagy üresség, ami nem fekete, fehér vagy szürke volt - azt nem lehetett megállapítani! Nem volt színe, de átlátszó sem volt. Se folyadék, gél, szilárd vagy légnemű. Egyszerűen semmi.
- MOST!
Mindenki összeszorított fogkkal és kezekkel belevetette magát az ürességbe és futni, rohanni kezdett, kis léptekkel, de nagyon gyorsan - és csukott szemmel. Nem éreztek semmit sem, azt sem hogy levegőt vesznek, azt sem, hogy min futnak, semmit sem. Nem volt külvilág. Semmi.

- Au!
- A francba!
- Mi ez?!
- Ez fájt!
- Az új cipőm!
- Ki vagy? Mért voltál itt?! Most elestem benned!!
Hát igen, mindenki szitkozódott egy keveset, ugyanis nem a legszebb helyeken landoltak: egyesek fának rohantak, mások száraz gallyakban botlottak meg, vagy épp másokban, esetleg beleestek egy gödörbe, vagy egy kissé lejjebb volt az a valami, amire rá akartak lépni.
Ahogy körülnéztek, megállapíthatták, hogy egy igen kopár helyen vannak. Nem, nem volt sivatag... csak sok száradt gyökér, okkersárga, kemény, repedezett föld, kopár fák, halott növények, síkság mindenütt, sehol semmi.
- Hol vagyunk? - kérdezte a fejét dörzsölgetve Vanny.
- A Pokolban. - válaszolta teljes nyugodtsággal Jensei, aki egyébként normálisan landolt. Hát persze, neki nincs is teste, csak egy hülye kis, feltölthetős fiolában!!
- A Pokolban? - köpte ki azt a maroknyi száraz gazt Houseki, amit a fán landolása alkalmával szedett össze.
- Aham, szóval ez az a Pokol...- és hol vannak a többiek?
- Ott!

- Pontosan hol? - kérdezte vészjóslóan Vanny. Nem kevesebb, mint három óra, negyvenkét perce mentek abba az irányba, amerre három óra, negyvenhárom perccel ezelőtt Jensei mutaott.
- Arra! - mondta a testőr, s nyugodtan ment előre. A fáradtság jelei rajta cseppet sem mutatkoztak.
- Könnyű halottnak lenni - morogták hangtalanul vagy már 800-szorra a többiek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés