Vanny sikeresen túlélte öt óráját, s most igyekezte békésen bepakolni a könyveit táskájába, figyelmen kívül hagyva, hogy a fél osztály port és hamut hagyva maga után a lehető leggyorsabban és leghangosabban távozott a teremből, s az osztály másik fele libasorban sorakozva mögötte izzadt. Kellemetlen dolog bocsánatot kérni, igen…

Természetesen Vanny sem rajongott érte, hogy folyton-folyvást arról értesül, milyen kölcsönadott cuccát tették tönkre, vagy hogy az Ígéretek Földje újabb vendégmarasztaló akciót követett el. Sőt, mostanra már egészen megelégelte, csak nem érte váratlanul.

Vanny unottan felkapta a táskáját, és elindult kifelé a teremből.

- Vanny! – szólította meg az egyik szőke, göndör hajú lány a háta mögött.

- Igen? Mit szeretnél? – fordult vissza, de teljesen nyugodtan. Itt még senki sem ismerte arról a bizonyos „másik” oldaláról: nem volt osztálylétszám-csökkenés.

- Áh, csak tudod, fennhagytam az iskolabuszon az esernyődet…

- Rendben, semmi baj, majd elkérem anyáét! – legyintett Vanny, és tekintetét már egy barnahajú, magas fiúra emelte.

- Vanny, bocsi, de otthon hagytam azt a DVD-t, amit ígértem…

- Semmi baj, tudok várni rá.

Az osztály többi tagja is elregélte csonka agyukra joggal fogható baleseteiket, s Vanny nyugodtan, békésen fejet hajtott mindegyik felett. Végül – nagy megkönnyebbülésére – kimehetett a teremből, s utána kimenekülhetett az iskolából is a maradék bocsánatkérő elől.

- A francba! – motyogta. – Egyszer igazán megmondhatnám nekik a magamét! De nem, ó, miért is mondanám meg, hogy mi a véleményem!? Állok ott, mint a jámbor nyuszika, és próbálom felfogni, milyen „ócskaságaim” tűnnek el… Pedig már olyan idegess vagyokk!

Az utcán békésen végigtrappolt, s közben rendesen füstölgött magában. Az egyik díszbokor mögött két macska lapult, s figyelte a lányt.

- Te, nem is olyan ördögi, mint amilyennek mondta Sowa-sama – intézte szavait a zerna a fehérhez.

- Én nem vennék mérget rá. Az ösztönei nem erre sarkallhatnák - nézett rá vonakodva szemeit meresztő társára a fehér.

- Dehogynem, Jensei! – suttogta a másik. – De sietnünk kell! Ugorj ki elé, s amint észrevesz, biztosan hazavisz, hisz megsajnál!

- De…

- Nyomás!

A Jensei nevezetű fehér macska kiugrott a bokrok közül, egyenesen Vanny lába elé, aki persze nem vette észre, belerúgott szegény állatba, s ő maga is megbotlott, fellökve egy járókelőt.

- Ó, jaj, elnézést, az én hibám!

Ezt az udvarias gesztust azonban Vanny cseppet sem értékelte. Feltápászkodott, és olyan dühösen nézett szegény, ártatlan ember szemébe, hogy az már majdnem sarkon fordult és eliszkolt. Csakhogy neki egy fontos megbeszélésre kellett sietnie, ezért csak akkor fogta menekülőre a dolgot, miután Vanny - magából kikelve - csupa szalonképtelen kifejezést intézett felé, feltűnően hangos formában – ezzel a téren az összes járókelő figyelmét magára vonva. Viszont volt egyetlen egy „ember”, aki az ilyen eseményeket minden bizonnyal hétköznapi dolognak tartotta, és csak elsétált az őrjöngő Vanny mellett. Azonban pár lépés után visszafordult.

- Vanny? – kérdezte.

- Hm? – Vanny csinált egy hátraarcot, s szemügyre vette rég nem látott barátnőjét, Midorikot, akivel még egyik nyaralásuk alkalmával ismerkedett össze, és akivel egy csomó szörnyű tapasztalatot gyűjtött - na és művégtagot. Az üdvözlő szót viszont a két macska fojtotta belé, akik olyan hevesen pofozkodtak, mintha iszonyatosan nagy ellenségek lennének. És mintha a fehér macska olyan szavakat morgott volna a másik felé, hogy „Mizuto! Majd megsajnál és hazavisz, ugye!?”...