A két lány egy darabig csendben nézte a verekedő állatokat, majd Midoriko megszólalt:
- Régen láttalak…

- Igen, én is. Ismered ezeket a macskákat? – kérdezte Vanny.
- Tudomásom szerint, nem.
– Akkor jó.
– Hova mész? – kérdezte meghökkenve Mido, ugyanis Vanny csak úgy otthagyta az állatokat.
– Nem érdekel különösebben ez a két macska.
– Értem… Bocsi, most van egy kis dolgom, de később majd még biztos találkozunk! Szia! – köszönt el Mido.
– Szia!
Vanny folytatta útját, Mido pedig elindult hazafelé. Elég messze lakott, így megszaporázta lépteit. Közben volt ideje elgondolkodni a történteken, és a furcsa találkozáson. Végül is, már nagyon régen nem látták egymást Vannyval… És akkor is…
Mikor végre elérte az emeletes házat, ahol laktak, nagy nehezen kikereste kulcsát. Ez a művelet eltartott egy darabig, mert sehol sem találta. Végül a leges-legutolsó zsebében ráakadt.
Idegesen kinyitotta az ajtót, aminek az lett a vége, hogy lelökte az ajtó melletti asztalról a vázát. Az antik váza hangos csörömpöléssel a földre esett, majd darabokra tört szét.
– De jó, most még ezt is nekem kell összeszednem… - dohogott a lány.
– Mi volt ez? – kérdezte egy álmos hang.
A szomszéd szobából egy álmos képű fiú lépett ki. Yusuke volt az, Mido bátyja.
– Ha már itt vagy, légy szíves söpörd össze a cserepeket – vetette oda neki húga.
– De kedves vagy…
- Úgy is egész nap csak alszol! Bezzeg nekem kell mindent elvégeznem!
– Jól van, csak légy szíves nyugodj meg…
- Én teljesen NYUGODT VAGYOK!
Yusuke jobbnak látta, ha inkább szó nélkül engedelmeskedik.
– Egyébként, valami baj történt? – kérdezte óvatosan.
– Nem, már semmi – sóhajtott kissé nyugodtabban Mido. – Sőt! Ma találkoztam Vannyval.
– Vannyval? Azzal a lánnyal, akivel…?
- Igen. – felelte nyomatékosan Mido, miközben lehuppant az egyik kanapéra a nappaliban.
Csrrr… csrrr… (csengetnek)
- Megnéznéd ki az?
– Seprek – válaszolt Yusuke.
– De ott állsz az ajtó mellett… Jó, akkor majd én!
Mido fáradtan feltápászkodott, majd kinyitotta az ajtót.
– Jó napot. Segíthetek valamiben? – kérdezte.
– Midoriko Urameshi kisasszonyt keresem.
Magas fiú volt, olyan 16 éves körüli. Sárga szemével érdeklődve pislogott be a cserepeket seprő Yusuke felé, ezért Mido kissé beljebb húzta az ajtót.
– Én vagyok az. Mit szeretne?
Az alak csak bólintott, mintha azt mondaná, “minden rendben”, majd nekidőlt az ajtónak és nem túl illedelmesen bement a lakásba.
Yusuke felnézett.
– Yusuke Urameshi, igaz? – kérdezte az alak.
– Hé! Mit képzel magáról!? – kiabált megint ingerülten Mido. – Csak úgy besétál, azt sem tudjuk, ki maga!
– Elnézést. Elfelejtettem bemutatkozni. A nevem Houseki Sora Hiroko.
– A Sora nem lánynév? – nevetett Mido.
– Raizen király küldött, hogy a testőre legyek. – folytatta kissé vörös arccal az idegen.
– Nem kell testőr, távozhat.
A fickó azonban lecövekelt a nappali kellős közepén.
– Kisasszony, nem mehetek, mert akkor az édesapja engem kinyír.
– Hát az a “kinyír” kifejezés nem túl hivatalos. – nevetgélt tovább a lány.
Houseki felhúzta a száját. Hát igen, nehéz eset lesz… - gondolta magában.