Az óra alig ütötte el a hajnali hetet, mikor megszólalt az Urameshi-ház csengője.
Sango ébredt fel először a zajra. Azt hitte, csak álmodik, és épp visszaaludt volna, de a csengő újból rákezdett. Erre már Mido is felnyögött, majd kinyitotta szemét.
- Légyszi, nyisd ki!- kérte álmosan unokanővérét.
- Ha muszáj…
- Mhmrrrmh - szuszogta vissza a lány. Álmos morgása lehetett egy "igen" vagy egy "köszönöm" is: ezt nehéz lett volna eldönteni.
Sango nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és elindult az ajtó felé. De - talán, mert még ő sem ébredt fel igazán - megbotlott, és meglökte Ikebana egy újabb vázáját, mire az eldőlt, és apró darabokra hullott szét.
-A rohadt… - kezdte Sango, de inkább nem folytatta. Ehelyett morcosan szedegetni kezdte a cserépdarabokat, mikor megint megszólalt a csengő.
Sango - a néma csendet átszelő hang hirtelensége miatt - riadtan kiejtette kezéből az addig felszedegetett darabokat. Sóhajtott egyet, majd felállt, s kinyitotta az ajtót… majd gyorsan be is csukta.
- Ööö… Mido! - kiáltotta idegesen. - Van egy kis baj!
- Mi? - kérdezte unokahúga, majd kitámolygott szobájából.
- Szerintem ez a gyámügyis…
- Jaj ne! - morogta még mindig álmosan a lány. - De tudod mit? Elmondom, mit tegyünk. Illetve megmutatom…
Mido elsétált az ajtóig, majd nemes egyszerűséggel elfordította a kulcsot a zárban. A halk kattanás után, mely az ajtó zárását nyugtázta, visszabotorkáltak az ágyukba. Csendben várták, hogy megszűnjön a csengetés, de az csak nem akart abbamaradni. Tíz perc múlva egy álmos hangra lettek figyelmesek:
- Nem igaz, hogy senki nem hallja! Szól a csengő, emberek! Nyitom már!- kiáltotta Yusuke majd odabotorkált az ajtóhoz.
E szavak hallatára Sango és Mido egyszerre ugrott ki az ágyból és rohant az ajtóhoz lélekszakadva.
- Ne! - kiáltották, majd Yusuke elé ugrottak. Szegény fiú megrökönyödve bámult rájuk.
- Miért ne? - pislogott álmosan.
- Mert ez a gyámügyis pasi - magyarázta Sango.
- És? - nézett rá ártatlan szemekkel Yusuke. - Minél előbb beengedjük, annál előbb elmegy - érvelt, és kinyitotta az ajtót.
Egy alacsony kövér ember állt az ajtóban. Fekete öltönyt, cipőt és keménykalapot viselt. Jobban illett volna egy temetkezési vállalkozónak, mintsem gyámügyisnek. Kezében aktatáskát szorongatott, természetesen - ahogy azt várni lehetett - fekete színűt.
Meg sem várta, hogy valaki beinvitálja, hanem egyből befurakodott Mido és Yusuke közt, elsétált a nappaliba és lehuppant a kanapéra.
- Azért jöttem, mert önök még kiskorúak - mondta, de rájuk sem nézett. - Önálló keresettel sem rendelkeznek. Ennek fényében nem engedhetem, hogy továbbra is itt lakjanak, hanem egy árva…
A pasi mondta volna tovább nagy komolyan... De nem tudta. Hiei, a megszokott gyorsaságával, mely emberi szem számára láthatatlan, a férfi mögött termett és morcosan leütötte.
- Ezt… miért… tetted? - hüledezett Sango.
- Nem tudtam tőle aludni - vonta meg a vállát a bátyja.
- És ez feljogosít arra, hogy leüsd? - kérdezte Mido. - Akkor légy szíves most azt is mond meg, mit csináljunk vele?
- Dobjuk ki az ablakon! - tanácsolta a fiú.
- Te idióta! - sóhajtott fel fáradtan Mido.
- Húgi, hagyd! - nyugtatta Yusuke. - Én tudom, mit tegyünk vele. Kötözzük össze és várjuk meg, amíg felébred.
Így is tettek, de az alak csak nem akart magához térni. Reggeli közben Mido egész végig Hiei-jel veszekedett, bár általában jól kijönnek egymással, ettől az "üssük-le-a-gyámügyis-hapsit-aki-nem-hagy-aludni" akciótól a lány a plafonon volt.
Már dél is elmúlt, mikor az alak ébredezni kezdett.
Sango rohant oda hozzá legelőször. A gyámügyis kinyitotta a szemét, pislogott néhányat, majd vörösre váltó szivárványhártyával gonoszan felnézett. A lány ijedtében hátraugrott.
- Hé, srácok, gyertek ide! - kiáltotta. - Gyorsan!
Mindenki odarohant.
- Mi történt? - kérdezték kórusban.
-A szeme… - suttogta Sango.
Mindenki a pasira nézett, mire az röhögni kezdett.
- Nem hittem volna, hogy ilyen piszkos trükkhöz folyamodtok, démonok!