Egy kis idő után Sango is megjelent a konyhában
- Én is kérhetek teát? - kérdezte.
- Hát, ha meg akarsz halni... - suttogta Houseki (Megjegyzem, jogtalanul. Igazán örülhetett volna annak, hogy védence megmutatta, az ő szíve sem [csak] acélból van. Végül is azt a teának a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető löttyöt csak neki csinálta!).
- Tessék? - nézett rá nagy szemekkel Sango. Még nem ébredt fel teljesen...
- Semmi, semmi - sóhajtotta Houseki, majd erőt véve magán, megint belekortyolt a poharában lévő forró löttybe.
Sango úgy döntött, megkóstolja (persze, miután Mido kiment, beleköpte a mosogatóba). No de sebaj, 10 tonna cukor csak megoldja a helyzetet...
Közben befutott Vanny, Hiei és Yusuke is. Mindannyiuk friss volt és üde - de lehet, hogy mégsem.
- Mi lenne, ha sétálnánk egyet? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve Yusuke. - Itthon olyan unalmas.
- Felőlem - vonta meg a vállát a húga. - Mondjuk, én végre örülök, hogy csend és nyugi van... De azért mehetünk... 
Röpke negyed óra alatt mindenki szalonképessé tette magát, és elindultak a közeli parkba - kivétel Houseki. 
- Naaaaa, gyere már te semmirekellő! - kiáltott vissza a lakásba Mido, kissé ingerült hangnemben.
- Én... ééén... kitakarítok... h-hogy... hasznomat vedd... - dadogta a fiú és közben magában imádkozott.
Védence végigvizslatta tekintetével, furcsán nézett rá, de végül is belement.
Houseki megkönnyebbült sóhajtását elnyomta az ajtó csukódásának zaja.
"Na" - gondolta magában. - "Itt az ideje, hogy végre aludjak egyet..."
A parkban alig volt egy-két ember. Hőseink letelepedtek egy fa alá, s a környéket kémlelték. Szinte minden kihalt volt, bár ilyenkor sokan a munkahelyükön vannak - még hétvégén is. A fák vidáman hajladoztak a szellőben, a virágok illatát pedig játékos szellő repítette tova.
- Ilyenkor olyan boldognak érzem magam - sóhajtott Sango.
- Igen, én is - mondta Vanny.- Elfeledek minden gondot, s élem az életem...
Ekkor hirtelen furcsa zajra lettek figyelmesek, mely a mellettük lévő bokorból jött. Mintha valami közeledne... Mindenki feszült idegekkel várta, vajon mi bújik ki a levelek közül... 
Egy utolsó zörrenés, majd tompa nyüszítés.
És csönd. Nincs több mozgás.
Mido lassan felkelt, és gyanakvóan a bokor felé rúgott. Semmi reakció. Leguggolt, és betúrt a levelek közé. Keze valami puha, nedves dolgot érintett... továbbcsúsztatta, most meleget és... és szőrt... bunda.
Megragadta a bokorban rejtőző lényt, és kihúzta onnan, hogy mindenki láthassa, mivel állnak szemben.
- Ez... ez egy kiskutya! - sóhajtotta megnyugodva Sango.
Valóban az volt, bár látszott rajta, hogy farkaséhes, és hiányzik neki a simogató emberkezek (vagy démonkezek, tökmindegy) tapintása.
- Nézzétek szegényt - szólt (kivételesen együttérzéssel) Mido. - Milyen elhagyatott. Ugye megtarthatom? - nézett rá Yusukéra.
- Miért tőlem kérdezed...? Jah... azt hiszem... igen...
- Köszönöm szépen, bátyó! - pukedlizett felpörögve Mido. (Hát igen, gyakran elragadja a hév...) - Megyek, és hazaviszem, aztán Housekit elrágatom kutyakaját venni... Majd jövök!
Így hát Mido elszaladt és hazavitte új barátját.
-Housekiiiiii! Housekiiiiiiiiiii! -kiabált nyomatékosan, amint belépett a házba.- Hol vagy, te szerencsétlen?
A lakás természetesen ugyanolyan förtelmes állapotban volt, mint mikor a tulajdonosok elhagyták, körülbelül háromnegyed órája. Még egy elhajított pulóvert sem raktak arrébb...
Mido - cseppet dühösen, cseppet elégedetten (tudta, hogy ez lesz) - végigjárta a patkánylyukat... illetve a lakást, és végül a testőrét az ágyában találta meg...
- H-O-U-S-E-K-I!!!
A fiú kinyitotta a szemét, és riadtan pislogott a dühtől vörös arcú Midora.
- Hát te meg hogy kerülsz ide?- kérdezte ártatlan képpel.
- Ezt én is kérdezhetném tőled!