Mikor a három emberből - akarom mondani, vagyis írni – démonból álló kis csapat visszaért a saját házukba, Mido megdöbbenten kiáltott fel:
- Te jó ég! Houseki!!!
A fiú “kissé” összeverten ott hevert a kanapén.
– Jól vagy? – kérdezte a lány, s a hangjában mintha némi együttérzés is csengett volna.
– Jah… - sóhajtott Houseki.
– Mi történt?
– Hát, tudod, tegnap este… Jensei egy “kicsit” dühös lett…
- Nah, gyere te szerencsétlen! – mondta Mido.
Testőre azonban értetlenkedve nézett rá.
– Egy kicsit rendbe kell hozni téged! – magyarázta a lány. – Mert ha így meglát valaki... Még feljelentenek minket, hogy “terrorizáltunk” valakit!
Öt perccel később előkerült a géz és a kötszer, némi fertőtlenítő-szerrel – nem klór!!! – és Mido, az első-segély táskával.
– Sssz… - szisszent fel Houseki.
– Maradj nyugton! Ha így mocorogsz, nem tudom bekötni a sebeidet! – parancsolt rá Mido.
– Képzelődöm, vagy tényleg kezdi megkedvelni? – suttogta Yusukének Sango.
– Nem ártana neki… mindkettőjük érdekében – válaszolt halkan. Még csak az kellene, hogy a húga meghallja… akkor lemondhatnak róla, örökre.
– Készen is vagy! – kiáltott vidoran Mido.
– Ez fáj…
- Tudom, de ki kell bírnod, elvégre, milyen testőr vagy te, ha ennyitől kifekszel?
Houseki a “testőr” szó említésére azonnal felugrott ültőhelyzetéből, minek következményeként még egy váza vált cseréppé a földön. Már várta a leszidást, a jelenlévők azonban csak elnevették magukat. Houseki jobbnak látta, ha buzgalomból gyorsan összesöpri. Ezzel a “nemes tettével” kiérdemelt egy elismerő pillantást Midotól.
– Lehet, hogy nem is vagy olyan hasznavehetetlen, mint azt gondoltam – mondta a lány.
– Akkor aludhatok a kanapén? – kérdezte reménykedve a csupa-tett testőr.
– Aludj!
– Köszönöm szépen!!!

A délután többi része természetesen alvással telt. Másnap reggel azonban, az egész Urameshi-Jaganshi pereputty, no meg Houseki és senki… vagyis Senki átvonult Vannyékhoz, és Mido unszolására a testőre is esedezve bocsánatot kért. A lány kissé mérgesen még közölte, hogy egyelten ilyen eset, és Houseki meghal, de végül megbocsátott neki.
De nem csak Vanny és a rokonsága volt otthon, hanem valaki más is.
– Jah, igen; bemutatom nektek Avenzis Metallium-ot! Nemrég találkoztam vele, és anya javasolta, hogy hívjam fel. Elvégre, itt nem ismerünk még senkit. Nem, nem rád gondoltam, Senki…
- Szia! Én Midoriko Urameshi vagyok – mutatkozott be Mido.
– Én az unkanővére, Sango, ő pedig itt a bátyám, Hiei, a testőröm, Senki, az unkabátyám, Yusuke, Mido testőre pedig Houseki – sorolta Sango.
– Te, mi lenne, ha hagynál minket is szóhoz jutni? – kérdezte kicsit morcosan Hiei.
– Csoda – kotyogott közbe Yusuke mosolyogva.
– Hééé!
– San, nyugi… csak vicc volt…
- Sziasztok! - köszönt Avy, és “kicsit” furcsán nézett a “kicsit” furcsa “családra”.
– Avy itt lakik a városban már régóta. És ha minden jól megy, akkor valószínűleg egy osztályba fogunk járni vele – mondta Vanny.
– Avy… mond csak… te… ugye, egy… Shinigami vagy? – kérdezte bátortalanul San.
– Igen – bólintott a kérdezett.
– Milyen furcsa – mosolyodott el Mido. – Ez a város, úgy látszik, extra-ultra-hiper-szuper adagot kap a különös lényekből!
Hirtelen nyávogást hallottak a hátuk mögül, de nem Jensei volt macska alakban, még csak nem is Mizuto, hanem egy gyönyörű, éjfekete színű cica.
– Ő az én macskám – vette fel az ölébe az állatot Avy. – Mindig elszökik, és utánam jön.
– Aranyos – mondta Mido, majd megsimogatta a macskát, mire Shou féltékeny csaholásba kezdett. – Nyugi, téged sem felejtettelek el!
A délelőtt tehát azzal tellett, hogy még jobban megismerkedtek Avyvel. Ebédidő-tájban azonban kordult egyet Vanny gyomra, jelezve, hogy itt az idő kajolni egyet.
– Jó, de ki fog főzni? – kérdezte nyálcsorgatva Yusuke.
Mido és Vanny kecsesen hátrébbléptek.
– Sangooooo… - néztek a lányra könyörögve.
– Esküszöm, megtanítalak bennetek főzni! – nézett az égre Sango, mintha csak onnan várná a megváltást.
– Emlékszel, mi történt, mikor még otthon próbáltad? – szegezte neki a kérdést unokahúga.
– Igen… leégett a konyha.
– Jaja.
Szóval, most mindenki visszavonult az Urameshi-Jaganshi házba, hogy ott Sango nekiállhasson főzni. Rena, és a többiek ugyanis közben közölték, hogy nekik el kell menniük. Vagyis, csak Renának és Runának, de úgy döntöttek, inkább elviszik a gyerekeket is. Az új munkahelyükre kellett menniük, körülnézni. Runa könyvtáros, Rena pedig – na, de most nem ez a lényeg. Azt is, hogy a kis csapat hogyan kajált, csak azért említem meg, mert valami hagyománnyá vált náluk. A nap legfontosabb része az evés és az alvás – szerintük. “Azért élsz, hogy egyél”. Vagy mi. Nem emlékszem pontosan.
De végül is ez is teljesen mindegy. Tehát szépen, lassan, mindent befaltak, amit Sango nagy nehézségekkel árán béna segítőivel elővarázsolt. Mido, csak úgy próbaként, megengedte Housekinek, hogy az asztalnál “étkezzen”. Akarom mondani - faljon.
A finom ebéd után jöhetett az elmosogatás. Szegény Jensei is be lett fogva, habár pont ő volt az, aki egyetlen falatot sem evett egész élete után (mert már az van, nem?). Szépen elmosogattak Housekivel, és hozzáteszem: csak két tányért törtek össze; az meg semmi. ^^”