Miután Avy és bátyja távoztak, Vanny is úgy döntött, ideje lenne megint hódolnia kedvenc hobbijának: az alvásnak. Időközben már besötétedett, és most az egyszer – azt ne kérdezzétek, miért – kihagyták a vacsorát. (Na jó, azért, mert már teleették magukat az ebéddel... ^^”)
– Sziasztok! – köszönt el Vanny, és átsétált az út túloldalán található házukba, Jensei társaságában.
Legalább nem kellett sokat gyalogolnia… otthon megfürdött, majd nyugodni tért. Rena, Runa és a “kölykök” még nem értek haza, de ez a legkevésbé sem zavarta. Sokszor volt már éjszaka egyedül, és csodák-csodájára, mit csinált? Aludt.
Az Urameshi-Jaganshi rezidencián Houseki még mindig nagyban mosogatott, mikor Sangonak felcsillant a szeme.
– Senki!! – kiáltotta kedvesen, de Mido már tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor mindig valami szörnyűség következik.
– Mi van már?! – mordult fel Senki, aki ilyen szempontból még teljesen… öhm… tudatlan volt.
– Hááát… arra gondoltam, hogy holnap takarítani kellene – folytatta selymes hangon Sango.
– És mi van akkor?
– Az, hogy TE fogsz takarítani!
Senki szótlanul elfoglalta helyét a bejárati ajtó előtti szőnyegen, mert ő Sango utasítását híven követte, nem úgy, mint Houseki. Ő nem nyavalygott, szinte minta-testőrnek számított ŕ volna, ha Sango igényt tartott volna a szolgálatára.
Houseki viszont nagy boldogan elfoglalta a kanapét, és csillogó szemekkel megígérte, hogy holnap majd megint elmosogat. Már csak azért is boldog volt, mert segíthetett, és többé nem hasznavehetetlen. Mido hevesen bizonygatta, hogy köszönik szépen, de nem maradt több (piszkos) tányér…
Az este eseménytelenül tellett. Másnap reggel viszont Mido nagy kiabálásra ébredt.
“Mi a fene?” – gondolta magában, és letántorgott a földszintre.
A következő reakciója az volt, hogy röhögve a földre esett, és ott fetrengett tovább.
– Mido, mi a baj? – kérdezte szintén kómásan Yusuke, aki lefelé botladozott a lépcsőn, majd miután észrevette a röhögés tárgyát, lebucskázott az utolsó pár lépcsőfokon.
– Abbahagynátok?!!! – kérdezte, vagyis inkább követelte Senki. – Nem vicces!
– Dehogynem!! – visított Sango.
– Olyan… olyan… meghalok!!!! – röhögött Mido is. – Senki!! Túl röhejes vagy!!! Ebbe belehalok!!
Jah, igen. Senki “kicsit” be volt öltöztetve. Sango valahonnan kerített egy undorító, kopottas rózsaszín kötényt, egy hozzá illő kendővel, amit Senki fejére kötött. Ezen kívül hozzátartozott egy magas sarkú cipő is (ami Hinától lett “kölcsönözve”), és egy rózsaszín hajcsat, amivel a testőr fellelhető összes haját fogták össze.
Eme dekorációt az is tetézte, hogy a fiú – asszem fiú, de ebben az állapotban nem vagyok biztos benne – kezében egy portörlő pamacs és egy flakon portalanító szer volt.
– Tádááám! Íme, itt van Senki, a takarító mester! – nevetett könnyezve Sango.
– Neki is állhatsz! – mondta Mido. – Csillogjon-villogjon minden…!
– Öhm… Mido… ugye engem nem…? – kérdezte óvatosan Houseki.
– Na jó, most nem. De… nem mosogathatsz!
– Kár…

Ezalatt Vanny még csak épphogy ébredezett. Miután még egy órán át forgolódott, úgy döntött, ideje elhagyni a meleg, pihe-puha ágyikót…
- Szia! – köszönt neki Runa, aki a konyhában tett-vett, hogy minden éhes száj kapjon reggelit.
– Hiaa… - morgott vissza Vanny, ugyanis pont ekkor ásított egy óriásit.
– Szia Vanny!
– Szia, anya.
– Képzeld, van egy jó ötletem!! – kezdte lelkesen Rena.
– Mi lenne az? – kérdezte még mindig kómásan Vanny, és nyammogva nekikezdett reggelijének.
– Elmehetnénk nyaralni!!
Vanny kiköpte a narancslevet, amit éppen megivott volna, és heves köhögésben tört ki.
– Hogy…?! Nyaralniii?! Most?! Mikor?! – fuldoklott.
– Igen, nyaralni. Azt még nem tudom, hova, de majd eldöntjük.
Miután Vanny újra rendesen tudott lélegezni, megint kérdezett:
- És mikor indulunk?
– Háát.. mivel még azt sem tudom, hogy hova megyünk… - mondta bátortalanul Rena. – De azt igen, hogy megkérdezhetnéd a többieket, nincs e kedvük velünk jönni.
– Midoékat és Sangoékat?
– Igen. Biztos jól éreznék magukat… és te sem lennél annyira egyedül!
– Oké…

Ezalatt a másik házban Senki (röhögések közben) nekilátott takarítani. Egy “ici-picit” elege volt, hogy mindenki rajta nevet, de csak csendben tűrte… egy darabig.
– Mi lenne, ha végre abbahagynátok?! – kérdezte végül dühösen.
– Csoda… - nevetett Sango.
- Gyerünk, Senki, takaríts tovább!
Ekkor azonban valaki csengetett.
- Nyitom már!! - kiáltott merő buzgalommal Houseki, ám mikor kitárta a bejárati ajtót, hirtelen megtorpant, és lehervadt arcáról a mosoly.
Vanny, és Jensei állt előtte. Houseki gyorsan elmotyogta, hogy neki még dolga van, és felrohant az emeletre. Még élénken élt benne az a nem túl kellemes emlék, amit Jensei okozott...
- Öhm... Sziasztok... - köszönt Vanny, majd meglátta Senkit, és élénk nevetésben tört ki. - Te jó ég! Hát veled meg mi történt???
- Semmi... - válaszolt Sango. - Csak amíg nincsen bejárónőnk, addig Senki elvállalta ezt a szerepet...
- Tudod, ki vállalta el... - vágott közbe az említett.
- De tényleg, Vanny, te miért is jöttél? - tette fel a kérdést Mido.
- Jah, igen. Szóval, anya most jelentette be, hogy elmegyünk nyaralni. De hogy hova vagy mikor azt még nem tudjuk. Viszont kérdezi, hogy nincs e kedvetek velünk jönni?
- De jó!! - ugrált Mido. - Már ezer éve nem voltam nyaralni!!
- Rendben van, köszönjük szépen az ajánlatot! - bólintott Sango. - Egy kicsivel majd megint több pénzt kérünk Ikebanától, vagy max. spórolunk egy kicsit a kiadással... Senki, menj már fel, takaríts tovább ott, és keresd meg Housekit is!
- Annyi baj van velük... - sóhajtott Yusuke.
- Nekem mondod... Jó, csak ennyit akartam... Sziasztok! - szólt Vanny, majd Jensei-jel a nyomában távozott.

Avy otthon pakolgatott egy kicsit, mivel bátyai nem voltak túl "rendesek", és mindent csak oda dobáltak, ahova nekik tetszett.
Ekkor azonban kopogtatásra lett figyelmes, majd az a valaki, aki jött, megtalálta a csengőt is, és használta is.