LXVII. rész

San  2012.02.14. 22:22

A frissen vágott fenyőfa illata az egész házat belengte. Boldogság sugárzott még a falakból is. Mido mindennél boldogabb volt, hogy szülei is velük töltik a karácsonyt. Fel s alá rohangált a házban, és szépen megcsillogtatta tisztának épp nem nevezhető énekhangját. San mindvégig mosolyogva nézte unokahúgát: már rég nem látta őt ilyen boldognak. Mido jókedve természetesen mindenkire átragadt. Houseki nagy lelkesedéssel pakolgatta a díszeket a fára, bár az égősort sikeresen magára tekerte. Szerencsére Veyra volt oly kedves és segített neki kiszabadulni a fénylő „rabságból”. Raizen és Kashim jókedvűen cseverésztek fiaikkal és rögtönzött birkózómeccseket rendeztek a Nappali 2 szőnyegén. Még Sesshou is hasznavehető volt, egészen készségesen állt be Sango mellé a konyhába kalácsot sütni. Ikebana pedig mindenki legnagyobb örömére lelépett valahová.

 

A Sowa rezidencián is nagy volt már az izgalom a nem létező Jézust várván. Csak hát ugye üröm az örömben: takarítani kellett. A báli vendégsereg nagy kupit hagyott maga mögött, de rendet rakni már egyik sem maradt ott. Így hát a késői fekvés után egy korai keléssel és sok karikás szemmel kezdődött meg nagy készülődés. Vanny lapos pislogások közepette osztotta szegény Jenseinek a feladatokat, aki már azt sem tudta hol áll a feje. Rena Runa segítségével próbált összeütni egy ehető reggelit, s a „kölykök” is elszántan pakolták jobbra-balra a szemetet.

 

Avy reggele kicsit morcosan indult, ugyanis bátyái feleslegesnek tartották egy már halott (és nagy valószínűséggel nem is létezett) ember születésnapját ünnepelni, így természetesen a díszítésben sem voltak hajlandóak segíteni. Szegény lány egyetlen megértő társasága csak a kis kukalakó macskája volt, bársegítségét úgy fejezte ki, hogy minden egyes üveggömböt elcsórt a díszes szatyorból, s addig gurítgatta őket egyik mancsából a másikba, míg végül a gazdija meg nem fogta és bele nem rakta a kukába. 

 

Neli karácsonya is magányosan telt. Vagyis hát… a kis sárga fickó ott téblábolt körülötte, de ő valahogy nem vette ezt észre. Nem is értem, miért. Szóval Neli egyedül rakogatta a füzéreket az ajtókra, falakra.

 

Sango egyre jobban kezdte elveszíteni a türelmét. Már vagy 3 órája egyedül sürgött-forgott a konyhában. Sesshou arra hivatkozva, hogy ki kell mennie a mosdóba, lelépett és azóta se sietett vissza segíteni. Pedig ő is nagyon szívesen lett volna a többiekkel. Szeretett volna nevetgélni és viccelődni velük. De mivel senki sem volt hajlandó segíteni neki, kénytelen volt egyedül elkészíteni a karácsonyi vacsorát. Ami ugye egy ekkora családnak, ráadásul ilyen étvággyal, nem kis munkába került. Így hát beszélgetőtársa nem lévén kénytelen volt a gondolataiba merülni. Furcsamód Senki jutott eszébe, s egy nem is olyan régi álma. Nem tudta elképzelni, hogy a néhai testőre nem csak arrogánsan és ellenségesen tudott viselkedni, hanem kedves is tudott lenni. Arról az álomról senkinek sem beszélt még. Belülről fojtogatta a bűntudat azért, amit tett, még akkor is, ha nagyon is jól tudja, mi lett abból a kisfiúból. Könnyek gyűltek a szemébe…

- Na mi van, hugi? Nem lesz vacsora? – lépett a konyhába Hiei, de amint húga arcára esett a pillantása, megtorpant. – Mi a… ?

- Hogy mi a baj? – csattant fel dühösen a lány. – Hogy mi a baj? Elmondom én neked, hogy mi a baj! Elegem van abból, hogy ti milyen jól elszórakoztok, én meg itt gürcölök egyedül. Sesshoumaru is csak úgy itt hagyott. Elegem van már! – majd fogta magát, s kirohant, mindent hátrahagyva. Hangos vázacsörömpölés, majd ajtócsapódás jelezte, hogy San elhagyta a házat.

Hiei még jó darabig állt megkövülten a konyhában, míg a tűzhelyen lévő edény tartalma tovább rotyogott, s végül csak egy szenes kupac maradt az edény alján. Fogalma sem volt róla, mi baja lehet a húgának. Hiszen eddig mindig szíves örömest megcsinálta a kaját. És amúgy sem szokott így kiborulni. Mélázásából a konyhában egyre jobban terjengő égett szag térítette magához. Gyorsan lekapcsolta a tűzhelyet, s már indult is volna vissza a többiekhez, ha észre nem veszi a fogason lógó kabátot, mi szerint Sango egy szál pólóban rohant el otthonról. Nagyot sóhajtott, majd leakasztotta a fogasról húga kabátját, s a keresésére indult.

 

Vannyéknál Runa jóvoltából a hosszú ebédlőasztal már roskadozott az ínycsiklandózónál is ínycsiklandozóbb kajákkal. A társaság jó kedvel ült az asztalhoz. Sokáig csak az evőeszközök csörömpölését lehetett hallani, de aztán Vanny ingerülten felmordult:

- Jensei, hagyd már abba a csámcsogást, mert az agyamra megy! – s hogy szavait nyomatékosítsa, jó nagyot rúgott az említett személy lábába.

Testőre fájó lábát masszírozva húzódott a lehető legmesszebb védencétől, hogy aztán boldogan folytathassa a csámcsogást. S Vanny hiába nyújtózkodott már félig az asztal alá bújva, csak nem érte el lábával. Ezért hát folyamatos beszéléssel próbálta elnyomni az általa idegesnek vélt hangot, melynek következtében félrenyelt, és sikeresen begyűjtött egy jó nagy hátbavágást segítő szándékú anyjától.

 

Avy, miután sikeresen felaggatta az összes gömböt a fára, kiszedte macsekját a kukából, s  így kevésbé érezte magát egyedül. Már rég besötétedett, mikor egyszer csak csengettek az ajtón. A lány meglepetten ment kinyitni, hiszen el sem tudta képzelni, ki az az elvetemült, aki -20 °C-ban képes akár csak a lábujját is kidugni otthonról. Legnagyobb meglepetésére azonban Neli állt előtte.

- Ne haragudj, hogy zavarok – szabadkozott a félig már átfagyott lány – Csak gondoltam átjövök, hátha te is annyira egyedül vagy mint én.

- Gyere csak nyugodtan – mosolygott Avy, majd utat engedett barátnőjének a megváltó melegbe. 

 

Sango dideregve üldögélt a házukhoz közeli domb tetején a lassan már 10 cm-es hóban. Már akkor megbánta, hogy nem hozott kabátot, mikor kilépett a házból, s elkeseredve nézte a sűrűn hulló hópelyheket.

- Vissza kéne jönnöd. – szólal meg váratlanul egy hang mögötte. - Meg fogsz fázni.

- Hagyj békén Sesshoumaru. Menj innen.

A fiú azonban ahelyett hogy szót fogadott volna, egy könnyed huppanással Sango mellett landolt a hóban, majd vastag köpenyét a lányra terítette.

- Mi a baj? – kérdezte végül hosszas szünet után. – Ez a kiborulás nem vall rád.

- Tudom. – mondta a lány. -  Csak az a baj hogy…

És legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem esett nehezére kiönteni a szívét, kevésbe kedvelt testőrének. Mesélt neki mindenről. Arról, hogy mennyire nehezen is dolgozta fel magában a Senkivel és családjával való történteket, s hogy a behegedni látszó sebek újra felszakadtak a Túlvilágon látott álom után, s hogy mennyire is nehezére esik mindezt eltitkolni és boldognak, vidámnak látszani. A történet közben kicsordultak könnyei, melyek szinte egyből az arcára is fagytak a nagy hidegben.

Sesshoumaru egyetlen szó nélkül hallgatta végig a történetet, majd mikor védence elhallgatott, ösztönösen átkarolta azt.

Sangot meglepte ez a hirtelen mozdulat, de aztán fejét testőre vállára hajtva jól kisírta magát. 

Mikor már mindketten csontig átfagytak, San kibontakozott az ölelésből és egy félénk „öhm”-mel hazafelé vette útját. Egy szó nélkül tették meg az utat a házig, gondosan kerülve egymás pillantását. Sangonak nagyon jól esett, hogy végre valakinek ki tudta önteni a szívét, és Sesshou is nagyon jól tudta, hogy védencének szüksége volt erre a „lelki megtisztulásra”, s  mélyen reménykedett benne, hogy ez talán majd változtat valamit kapcsolatukon, s végre ő is egy rendes ágyban aludhat a szőnyeg helyett.

Súgó Még nincs hozzászólás.