LXIX. rész

- Helyes, látom érzed a kardot - szólalt meg Houseki. - Valahogy gondoltam, hogy ez lesz számodra a megfelelő. Raizen király egyik legbecsesebb fegyvere, igazi ritkaság. Látod a markolatot? Az acél felett valódi srinpo bőr feszül; ez egy mára már a kihalás szélén álló emberevő démonfaj, ami először az emberek kételyeit és félelmeit falja fel, majd magát a testet. A felső réteg puha, mégis kényelmesen fogható, egyszerű állatbőr, egy aprócska titokkal. Senki sem tudja, mi tette ennyire ellenállóvá, de ez a kard már évszázadok óta ugyanilyen állapotban van.
Mido a markolatra pillantott, és egy másodpercre elgondolkodott, vajon feltegye-e a kérdést. Végül úgy döntött, megszólal:
- Houseki, és mi a jó fészkes fenét kezdjek egy karddal, mondjuk, ha egy seregnyi démon támad meg, démoni erőkkel meg ilyenek??
A fiút, úgy tűnik, nem zökkentette ki védence illúzióromboló tudatlansága: továbbra is erősen koncentrált, kereste a szavakat, melyekkel elmagyarázhatja, mit kell tennie.
- Kiskorodban megtanultad a karforgatás minden trükkjét apád udvarában. Azóta nyilván az emberek világában nem volt esélyed és lehetőséged ezt a tudásodat gyakorolni, szóval először az érdekel, mennyit felejtettél. A kardra majd később visszatérünk. Gyerünk! Támadj!
Mido értetlenül állt a fegyvertelen Houseki előtt, aki fizikai valójában úgy nézett ki, hogy akár piknikezni is indulhatott volna ennyi erőből. Egyedül elszánt arckifejezése mutatott némi különbséget egy hétköznapi jelenet és aközött, ami a Túlvilág egyik eldugott kis szegletében zajlott testőr és védenc között...
A lány nem akart megint butának tűnni, bár meglepte Houseki hirtelen támadt magabiztossága és bénaságának teljes eltűnése, így megvonta a vállát, és felemelte a kardot tartó balját. Rég érzett kezében kardot, s nem is volt biztos magában: ez a fegyver jóval nagyobb volt, mint amihez hozzászokott, ami a forgatását is nehezebbé tette, ráadásul Housekinek igaza volt, utoljára hosszú-hosszú évekkel ezelőtt gyakorolt. Úgy tervezte, felülről sújt le valahol Houseki bal válla körül, de még időben megáll, nehogy a fiúnak baja essen. Koncentrált, majd belekezdett a mozdulatsorba, ám a következő pillanatban kikerekedett szemmel dermedt meg.
Houseki, bár a lány teljes erejéből sújtott le, mozgás közben állította meg a kardot a puszta kezével. Elkapta a lány tekintetét, majd egy hosszúnak tűnő pillanat után ellökte a fegyvert - a lendület ereje magával ragadta Midot is, aki bár remek reflexeinek hála talpon maradt, de elejtette a kardot és az métereket repült, mielőtt keményen landolt volna a homokban. Döbbenten állt testőrével szemben. Ez nem a béna, hasznavehetetlen Houseki volt. A fiú, aki az imént egy pillanat alatt a porba tiporta minden régi edzésének érdemét, az a harcos volt, akit Raizen azért küldött, hogy lányát kiképezze.
- Azért nem volt ám annyira rossz - szólt -, bár van még hova fejlődnöd. De ezt betudhatjuk annak, hogy először van a kezedben ez a kard. Meg kell értenetek egymást.
Mido kérdő tekintetét látva ismét magyarázatba fogott.
- Az olyan régi és nagy múltú fegyvereknek, mint amilyen ez is, szinte már lelkük van. Az évek múlása és a sok csata között annyi energiát és erőt szívott magába, hogy nem csupán egy precíz munkával kidolgozott kard maradt. Nagyon sok minden rejlik benne. Képzeld el, hogy az összes harcból, amiben részt vett, elraktározott valamit, mélyen magában, és csak az tudja ezeket előhívni, aki mesterévé válik. Te csak egy darab anyagként kezeled, ezért tudtam egy kézzel megállítani. Persze pontosan erre számítottam, hiszen most először használtad és nem adja oda magát egykönnyen. Az utolsó használója apád volt, még évekkel ezelőtt. A génjeid miatt lehet, hogy hamarabb betöröd, de nem is ez a fontos, hanem a démoni erőd. Egészen eddig nem képezted az erőd tudatosan, hiszen nem volt rá szükség; de Raizen király pont ezért küldött engem. Érted már? Ha "összebarátkozol" a karddal, az a démoni energiád megnyilvánulásának fizikai formáját testesítheti meg, mindaddig, míg a kardra sem lesz már szükséged ehhez. De ez egy nagyon hosszú út, és még az első lépésnél járunk.
Mido lassan bólintott. Valahol mélyen a fiú megérkezése óta sejtette, hogy ez az egész kiképzősdi elkerülhetetlen, most mégis szinte sokkolta a tudat, hogy itt az idő.
- Akkor kezdjünk is bele. Fogd a kardot - utasította Houseki. - És legközelebb inkább ess el vele, de semmiképpen se hagyd, hogy kikerüljön a kezedből. Rendben. Most leülünk. Hunyd be a szemed és zárj ki minden mást a tudatodból; egyedül a fegyverre koncentrálj. Érezd az erejét, hagyd, hogy az energiája átjárja a tested. Add át magad neki. Engedd, hogy irányítsa a szívverésed és benne legyen minden dobbanásban. Koncentrálj.
A lány próbálta követni Houseki utasításait, ám ez közel sem volt egyszerű. A kard mintha megmakacsolta volna magát, továbbra sem tűnt többnek hideg acélnál. Mido már-már feladta, mikor apjára gondolt, és eltűnődött azon, vajon neki hogyan sikerült.. A fegyver hirtelen mintha pulzálni kezdett volna.
- Remek, jól csinálod - hallotta Houseki hangját.
Először fogalma sem volt, mit csinált másképp, mint az elején, de lassan ráébredt: apja gondolata volt a kapocs közte és a kard között.

***

A palotában San, Neli és a többiek türelmetlenül várakoztak. Különösen Sannak nem volt ínyére, hogy várrabságra ítélték, míg testőre és unokahuga ki tudja, milyen veszélyes kalandba keveredtek...
- Nem bírom már! - fakadt ki. - Menjünk utánuk!
- Ne butáskodj, San - nyugtatta Neli. - Minden rendben lesz, nem kell aggódnod.
- De legalább ha nem kellene egyhelyben ülnünk és várni valami égi csodára!
- Mást nem igazán tehetünk... és Jensei amúgy is...
Neli makogott még valamit Jenseiről meg arról, hogy mennyire kiakadna, ha valami magánakcióba kezdenének, de Sannak már máson járt az agya. Eszébe jutott valami, ami talán segíthet... Felpattant, és szó nélkül elviharzott.

Fél órával később egy kapálózó emberkinézetű lényt rángatott be a palota stratégiai központtá kinevezett termébe. A hímnemű egyed hangosan tiltakozott és szidkozódott, de Sant ez láthatóan nem hatotta meg egy cseppet sem.
- Na, elhoztam... khm... khm... szóval... meginvitáltam, igen... Meginvitáltam Avy bátyját, Xellost, hátha van kedve kicsit segíteni - jelentette ki sokat sejtető hangsúllyal és sanda oldalpillantást vetett a fiúra, aki erre abbahagyta a sivalkodást.
- Na ja, meginvitált... - dörmögött, majd lemondóan sóhajtott. - Én ostoba, bedőltem az ártatlan érdeklődő szándékának, és elmeséltem, hogy régen szoros kapcsolataim voltak a maffiavezér jobbkezével...
A teremben, ahol az amúgy ottartózkodók eddig is csendben ültek, ha lehet, most még mélyebb lett a hallgatás. Xellos újra sóhajtott,
- Kellettek bizonyos kapcsolatok, hogy az üzleteimet le tudjam bonyolítani zökkenőmentesen, na... - A fiú, mint aki csak most tért magához, gyanakvóan körbenézett. - De hol van Avenzis?
- Sessh-sel beépültek a maffiába - közölte nemes egyszerűséggel San. 
Xellos arcára leírhatatlan döbbenet ült ki, szinte már levegőért kapkodott.
- Dehogymivan??
- Szóval akkor segítesz? - mosolygott ördögien-ártatlanul San. - Be kéne jutnunk.

***

Mindeközben a fura hacukába öltözött Sesshoumarouról és Avyről se feledkezzünk meg. Ahogy beléptek a barlang semmi jót nem ígérő sötétjébe, halálos csend fogatta őket. Egyedül saját lépéseik zaja törte meg a baljósló némaságot, míg egyre beljebb és beljebb haladtak. A sötétség is nőtt, mígnem vaksötétben találták magukat. Sesshou csettintett egyet, mire egy lebegő tűzgolyó jelent meg a levegőben; ezután ez mutatta az utat. Körülbelül 100-150 métert tehettek meg, mikor egy világító szempárral találták szembe magukat. A szempár tulajdonosa egy szintén nevetségesen rikító és sokszínű ruhába öltözött, gekkofejű lény volt.
- Szesssszujasssza... - sziszegte Sesshoumarounak, aki nyilván nem az igazi nevén "jelentkezett be". - A nagyurak már várják önt... - Ezzel meghajolt és maga mögé mutatott.
A jövevényeknek csak most tűnt fel, hogy a barlang előttük kétfelé ágazik. A fura lény jobbra mutatott, így - kellő bizalmatlansággal ugyan, de - arra folytatták útjukat. Sesshoumarou közelebb lépkedett Avyhez, mint eddig, hogy ha valami váratlan dolog történne, meg tudja védeni a lányt. Agyába viszont minduntalan Sannal való beszélgetése tolakodott vissza. Próbálta elhessegetni az emléket és a velük kapcsolatos gondolatait, de hiába. Önkéntelen mélázásából Avy riadt kiáltása térítette magához.
- Ott fényt látok!
Valóban, pár méter után a barlang éles bal kanyart vett, és egy tágasabb, kivilágított üregbe nyílt, ahol a legkülönbözőbb formájú és színű ruhákban ültek emberszerű lények.
Sesshoumaru és Avy elértek a maffia tagjainak központi termébe.