San automatikusan a zsebéhez kapott, Mido remegve belekarolt unokatestvére karjába. Úgy megijedtek, hogy egy hang sem jött ki a torkukon. Azonban aggodalmuk feleslegesnek bizonyult, miután jobban szemügyre vették a nőt, vették észre, hogy az telefonál. Hogy kivel, az rejtély, de legalább nem nekik intézte a szavait.
- Maguk...! Mit csatangolnak errefelé?!
- Áh... tanárnő! - Mido igyekezte palástolni megdöbbenését, arcára mosolyt eröltetett.
- Nem otthon kellene a házi feladatukkal foglalkozniuk? Megmondtam, hogy témazárót írunk a jövő héten! Vagy tán feljelentenének valakit?
- Nem... nem, csak azért jöttünk ide... - dadogta San. - Hát, hogy... tudja...
- Ugyan már, tanárnő, én kértem, hogy jöjjenek ide és találkozzunk. - hallatszott egy ismerős hang a hátuk mögül. Rena volt az, valószínűleg azonnal felmérte a helyzetet. - Jó napot!
A démon arca elsötétült és szikrázó tekintetét Vanny anyukájára emelte.
- Nem értem, miért gátolja őket a tanulásban...
- Okos lányok ők, nem kell olyan sok időt szánniuk rá, hogy kifogásolhatatlanul elsajátítsák a bűvös képleteket. - mosolygott Rena. Midoék ekkor vették észre a mellette álló, rendkívül jóképű 30-as férfit, rendőri uniformisban. - Úgy gondoltam, ráérnek egy órát, és segítenek Vanessának megfelelő iskolai cipőt találnom. Sajnos a mostani annyira elkopott és megviselt, hogy szinte hordhatatlan, a lányom pedig makacsul ragaszkodik hozzá és nem hajlandó eljönni velem vásárolni. Tudja, ezek a mai fiatalok...
A démontanárnő némi hezitálás után bólintott, majd elindult a Rendőrség lépcsője felé.
- Köszönjük szépen! - sóhajtott a két lány.
- Igazán nincs mit! Egyébként mit akartatok itt?
- Hát...Megtaláltuka pénztárcáját... - San a nőre mutatott fejével.
- És nem akartuk, hogy megtudja, hogy megtudtuk a nevét. - folytatta Mido. - Mert nagyon dúrva... nem szeretnénk évet ismételni.
A rendőr elmosolyodott és a kezét nyújtotta.
- Adjátok ide, beviszem és leadom a portán. - azzal ő is elindult a Rendőrség bejárata felé, miután a a lányok odaadták neki az említett tárgyat.
- Elvigyelek titeket? - kérdezte Rena és a közelben parkoló szürke autójára mutatott.
- Igazából beugornánk Vannyhoz, ha nem baj. Meghívott minket teázni, ha sikerült elintézni a pénztárcás ügyet.
- Rendben, gyertek!
Időközben a rendőr úr is megérkezett. Beült az anyósülésre, hátrasimította sötét haját, majd benyomta barátnőjével közös kedvencüket, a How do you do című Roxette számot, amit aztán az úton üvöltve énekeltek.
 

Vanny az ágyában forgolódott. Nem tudta melyik falhoz vagy padlóhoz szorítsa fülét, ugyanis Jensei és Mizuto folyamatosan helyet változtatott a lakásban és úgy vitatkoztak. Nehéz volt így hallgatózni.
- Most komolyan rámuszítottál egy halott-torlót? - hangzott az öccs kétségbeesett hangja.
- Ez evidens. Nem én tehetek róla, hogy jönnek. - válaszolt kedvetlenül Jensei. - Örülj inkább annak, hogy én nem jöttem hamarabb... sokkal nehezebb dolgokon mennél most keresztül.
- De ha te vonzod be őket, miért jöttél vissza? Húzz el megint a Túlvilágra heverd ki a bajod és akkor maximum csak elbotlok valahol...!
- Húzzak vissza a Túlvilágra?! - fakadt ki a testőr. Dulakodás hallatszódott. - Nem hobbiból vagyok itt, nekem kötelességem van...! S különben is, megérdemled minden egyes momentumát a szenvedéseidnek...!
- De hiszen két hónapon keresztül nem történt vele semmi - feleselt Mizuto. - Szerinted rászakad az ég, ha egyedül hagyod?
- Tudod, eleinte még próbáltalak meg...
Ekkor hangos ajtónyikorgást szakította meg a vitát. Vanny összekaparta magát és kissé elégedetlenül lemászott a lépcsőn. Lent két barátnője fogadta, hatalmas vigyorral szájukon.
- Sikerült! Bertalan kisegített minket!
- Bertalan? - értetlenkedett a lány. Azonban kérdésére mihamarabbi választ kapván az említett egyén belépett a nappaliba, természetesen Renát maga elé engedve.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés